the moment of truth

Tíz napja azt írtam, hogy azt a hetet még meghajtom. Nos, valójában a következő hetet hajtottam meg. Arra ugyan nem emlékszem, mit is jelentett pontosan a meghajtás, de a múlt héten hétből hat nap futottam, nem is keveset. Csütörtökön közben megérkezett a futóórám, aminek vásárlásánál úgy tűnik, kevés jobbat tehettem volna magammal. Az első pár nap tapasztalatai alapján kiderült számomra, hogy egyrészt valóban a megnövekedett puttony miatt lassultam le, másrészt viszont a „rutinos” megoldások kapcsán egyre többet hazudtam magamnak az elvégzett munkáról.

Az óra maga ormótlan, és semmi másra nem használható, mint a futásra (illetve annak mérésére, to be exact), viszont arra prímán (sőt, talán túl sok mindenre is), én pedig imádom a funkcionális eszközöket. Nem is nagyon akarom túlzásba vinni a beüzemelését, néhány funkciót soha nem fogok használni, akkor sem, ha tudom, hogy gyorsítana. Az óra, a táv és az ebből számolt tempó nekem tökéletesen elég.

Kiderült, hogy ha nem is sokat, de felfelé kerekítettem szinte az összes útvonalam (párszáz méter oda-vissza és hetente szorozva öttel-hattal azért nem is olyan kevés), másrészt sokkal jobban ingadozik a tempóm menet közben, mint azt gondoltam volna. Viszont tudok közel 4:40-es kilométereket is meghalás nélkül, ami viszont pozitív (mármint egyszerre csak egyet, de kis pihenés után akár másikat is). Igazából nem történt tragédia, de ismét rájöttem, hogy a megszokás a jó dolgok ellensége – hiába fantáziáltam azt az újabb technikáimról, hogy azok jobbak, igazából egy helyben topogás volt – más, de nem több. Ha az ember nem akar tényleg jobb lenni, akkor rosszabb lesz. Tisztában voltam ezzel eddig is, de most elég konkrétan szembesültem a dologgal ismét. Osvát Ernőnek még mindig igaza van.

Sokszor leírtam azt is, hogy élvezem a futást, és nem akarok átesni a ló túlsó oldalára. Ugyanakkor be kell látnom, hogy eljutottam oda, amikor kénytelen vagyok tudatosan többet nyújtani, mert az endorfinon túl ez az a visszacsatolás, ami ér valamit az egészből. Előre és felfelé. Mindig. Ha az adott körülmények között nem törekszik az ember jobbra, akkor hagyja a csudába az egészet. Az élet túl rövid a langyos sárban dagonyázáshoz. Nem mondom, hogy ez felhőtlen felismerés, de hát aélet nem csak rövid, kemény is. Közel három éve írtam ezt:

De visszatérve, teljesen más óra ellen futni. Igazából jobb csak úgy nekiindulni és menni bele a vakvilágba, de ebben is van fantázia, ha az ember a mai kor követelményeinek megfelelően „le akarja győzni önmagát”, meg egyéb ilyen lószarok (esetemben ez elég alacsony mércét jelent :)), ráadásul igencsak megmozgatja az erőtartalékokat egy időkorlát.

Sokkal kevesebbet tudtam a futásról akkor, és egy 16k-s vasárnaptól két napig fájt a térdem. És fingom sem volt arról, hogy három hónap elteltével maratont fogok futni. Sok minden változott azóta, én is. De a lényeg nem nagyon.

A héten amúgy már lassítottam, foci és három futás volt, a mai 18k viszont nagyon pozitív lett, különösebb megerőltetés nélkül hoztam a 2 óra alatti félmaraton tempót, maradt is bennem, de csak azért nem akartam még hármat menni, hogy elmondjam, másfél év után ismét elértem ezt a szintet. Formában vagyok, és lement kb. négy kiló is. Trieszt remek lesz.