Kicsit nyomottan ébredtem, az első nap azért nem sikerült úgy, ahogy elterveztem, de hamar elmúlt ez az érzés, elkezdtünk reggelizni, meg Peti rettenetesen (…) finom kávéját iszogatni. Hamar összeszedtük magunkat, elvégre vissza kellett érni még Szántódról Fonyódra, ami azért fél óra és a rajt 10:15-re volt kiírva. Zoli volt mára betervezve indulónak, így elvállaltam a sofőr szerepét, ha már meglett a jogsim, gyakoroljak is. Egyébként teljesen meg lennénk lőve, ha nem lenne meg a kis hülye színű plasztiklapocskám, mert a nem futó mozgatja az autót, ugye…
Kínosan szabálykövető módon elnavigáltam a rajthelyre, ami megegyezett az előző napi céllal, majd körbenéztünk, leadtuk az aznapi csapatsorrendet, és elvonultunk összerendezni az összerendeznivalót. majd kocogtunk kicsit, bár én csak szolidaritásból, meg azért is, hogy a vérkeringést serkentsem a lábaimban, volt mit elhordatni a szorgos vérsejtejimmel az izmaimból. A második napi rajt elméletileg egyéni indításos, vagyis páros, az volt kiírva, hogy 20 másodpercenként indul két ember, az előző napi idő alapján. Ehhez képest a rajt után elkezdett hömpölyögni a tömeg, miközben mi még a kocsinál ácsorogtunk, így majdnem lekéstük a rajtot, mert a 20 mp nagyjából lecsökkent kettőre…
Következett számomra a kevésbé izgalmas bő három óra, amikor is az összes feladatom az volt, hogy Balatonmáriafürdőn, az első váltóhelyen, ahol mi nem váltottunk, megkérdezzem Zolit, hogy minden rendben van-e (úgy volt), majd megfelelő időben érjek Keszhelyre a váltásomra. Ez egyébként annyiban nem volt egyszerű, hogy mind a kétszer eltévedtem, elég körülményes rendes térkép nélkül megtalálni a váltópontokat (miközben az ember életében 30 km-t vezetett addig), máskor meg elmentem egy csapatautó után, ami a két váltóhely közti frissítőpontra igyekezett. A szemét.
Keszthelyen még félig átöltözve beültem egy kávézóba egy tejes kávéra meg egy sütire, gondoltam megadom a módját, még ha hülyén is néztem ki futónadrágban, rajta alsógyatával, felül meg egy melegítőfelsőben. Annyiból volt hiba ezt bevállalni, hogy rossz felé álltam ki a parkolóból, így egy 2k-s kerülővel értem vissza a váltóhelyre, majdnem last minute. Nagyon gyorsan átöltöztem, aztán beálltam a váltózónába, persze aztán tíz percet ácsorogtam ott, mert kicsit túl óvatos lettem, meg kollégám beiktatott egy háromperces egészségügyi szünetet, 25k fölött azért ő is megszenvedett egy kicsit.
Átvettem hát a stafétát, és kicsit fura érzésekkel indultam el, nem tudtam, mire számítsak az előző napi tapasztalatok alapján. Kicsit sajogtak a lábaim is, meg a lelkem sem volt teljesen rendben, ráadásul eléggé egyedül indultam el, nem tudtam mi lesz. De legalább az eső nem esett. Mindezekhez jött, hogy kétezernél elkezdett fájni a bal térdem is. Akkor azt hittem, megint egy nyomorék napom lesz, de szerencsére ez nem így lett. Négyezer körül felvettem egy egész emberes tempót, és kezdtem jól érezni magam, főleg mert feltűnt a vár is, és iszonyatosan motiváló volt, hogy tudtam, meddig kell eljutnom, még ha az nem is volt túl közel akkor még. Az első frissítés után pedig mág hozzácsapódtam három egyéni indulóhoz, akikkel egyrészt remekül eltársalogtam, másrészt pont hat perc/km körüli tempóban jöttek, ami nekem ideális volt akkor. Így telt az idő, közben egyszer láttam, hogy a jelmezt látva a futó(bicikli) út mellett haladó Bzmot vonat egy teljes kocsija tört ki röhögésben, mikor meglátott.
Szóval jól telt az idő, a második frissítéshez (ami nekem 10,4k-nál volt) immár lelkesen érkeztem, mivel minden helyénvalónak tűnt, elhatároztam, hogy gyorsítok egy keveset, hátha végigbírom. És egész jól ment, nem fogyott el az erő, mint előző nap, sőt. Végig előztem, sorra értem utól az egyéni indulókat, akik szegények már 40k fölött tartottak aznap. Az egyetlen nyűgöm az volt, hogy elkezdett hullámzani a terep, azaz az északi partra érve megérkeztek a szintkülönbségek is, amik nem óriásiak ugye, de azért ott vannak. Mondjuk arra döbbentem rá, hogy szeretem az ilyen apró emelkedőket, megtörik a monotonitást, talán jobban is tudok haladni így, mint monoton lapos terepen.
Haladtam előre, és tudtam tartani egy magamhoz képest erős tempót, miközben a hegy egyre közeledett. Mikor már elég közel értem, láttam, hogy nem kell a várig felmenni, viszont az utolsó háromszáz méteren így is mintegy hatvan méter szintet kellett legyűrni, ami két óra futás után tud fájni. De nekiduráltam magam és majdnem belehaltam, de felkocogtam szépen lassan, az utolsó 120 méter embertelen kaptató.
Szerencsére a szállásunk itt van Szigligeten (net hiányában ez a bejegyzés később kerül majd fel), ma nem kellett szaladgálni sehová, így lecuccoltunk, elmentünk enni egy embereset, és nincs már más hátra a napból. Holnap Zoli bemelegít egy 13k sprinttel, majd én jövök, ismét egy 30k-s etappal, reméljük, a jobbik arcom mutatom. Elméletem szerint tegnap nagyon sokat kivett belőlem az, hogy a hidegben teljesen átázott cuccokban futottam vagy másfél órát… Egyébként ma én 2 óra 3 perc valamennyit jöttem, ami hajszálnyival jobb, mint a terveztt átlagtempónk, de Zoli is tartotta azt a hosszabb távon, szóval jól állunk, lelkesek vagyunk.
És egyre többen tudják, hogy ki NEM Zorro.
21097 
Visszajelzés: aloneliness – BSZM virtual | 21097