if it hurts make it hurt more

Már megint jól lemaradtam, de ez már-már megszokott tőlem mostanában, nyilván kifogásokat sorolhatnék, de az nem érdekel senkit, a lényeg, hogy két túlságosan intenzív napot töltöttem Udinében, meg a forgalmi vizsgámat is abszolváltam, ez utóbbi elsőre sikerült, voltak utólag vidámnak aposztrofálható pillanatok, mikor benéztem egy öregzöldet Szolnok legforgalmasabb gyalogátkelőhelyén, és pontosan fél kocsival álltam a vonalon túl, de még a zebrán innen, meg a vizsgalap szerint elkövettem még a „gyalogos csalogatása” című vétséget is. Mindegy, a lényeg, hogy már csak az okmányiroda gyorsaságán múlik, mikor kapom kézbe az okmányt. Ez persze nem jelenti a gyaloglás/futás végét, de az idei papírhalmozás első, viszonylag könnyen letudható eleme sikeresen lezárva (a listán még olyan dolgok szerepelnek többek között, mint szakdolgozat, disszertáció, nyelvvizsga…).

Nem véletlenül terelem a szót a futásról, mert az elmúlt három hét negatív fáklyásmenet volt sajnos. Bár azt is mondhatnám, hogy túlreagáltam a taperinget, de ez nem a saját döntésem volt ugyebár. Szóval a legutóbbi bejegyzésben már célozgattam sajgásokról, regenerációkról, ez részben annak volt köszönhető, hogy egy teljesen hülye helyen elkezdett fájni a bal sípcsontom, és a mai napig nem tisztázott, hogy ez most a bokaízületből felsugárzó fájás volt, vagy bármi más. Lehet, hogy a túl sok gyorsasági munka miatt volt, nem tudom, igazából megerőltetésre erősödött, és a tompa fájdalom után a szerdai és a csütörtöki futások után eljutottam odáig, hogy a pénteket és a szombatot kihagytam. Mivel ugrásszerű javulás állt be az állapotomban, elhatároztam, hogy nem hagyom ki a vasárnapi hosszúfutást, mert az fontos. Az első két órával nem is volt baj, így úgy döntöttem, hogy ledarálom az eredetileg tervezett három órát, de sajnos nagyjából 22k után beütött a krach és rohadt messziről sántikálhattam haza. Ennél csak az volt rosszabb, hogy másnap gyakorlatilag nem tudtam menni grimaszba torzuló fej és sántítás nélkül.

Érdekes módon másnapra jelentősen javult a helyzet, így mivel én voltam az utolsó ember a focira, természetesen újra sikerült visszaesnem, bár foci közben nem volt gond, csak a végére kezdett előjönni a fájdalom. Szerdán persze megint csillagokat láttam, ezért meghoztam a döntést, hogy a héten több futás nincs (nem mintha esély lett volna rá), ami azért is nem volt nehéz elhatározás, mert csütörtökön meg pénteken munkaügyben Udinében voltam, rettenetesen kevés szabadidővel, viszont sok utazással, meg steering committee meetinggel (…). Az igazán elkeserítő az volt, hogy a háromórás szabadidő után (amikor megpróbáltam a szokásos, hihetetlenül hatékony belváros-nézéseim egyikét előadni), aminek döntő többsége sétából állt, megint teljesen ramaty állapotba került a lábam. Hazafelé rengeteget ültem reptereken, eléggé el voltam kenődve, a rosszabb pillanatokban arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne levágatni, elvégre Koffein Kapitányként ezután is maradhatnék a futók között, csak a jelmezt kellene kalózosra módosítani… A tökéletesen hatékonytalan hét végén még vasárnap csak a kíváncsiságtól vezérelve megpróbálkoztam a kocogással, nagyjából 1800 méter után hazasétáltam.

A történet a hét elején váratlan és kedvező fordulatot vett, miután hihetetlen módon javulást érzékeltem hétfőn, ami kedden folytatódott, és ezt a tendenciát a foci sem tudta megtörni. Olyannyira, hogy szerdán már gond nélkül lekocogtam egy visszaszoktató nyolcast, úgy, hogy egyáltalán nem éreztem a problémát, talán csak a gyalogos aluljáróban a lejtőn. Csütörtökön aztán fel is emeltem az adagot tízre, és ugyanezt megismételtem pénteken, a középső hatot lendületesen megfutva. Az eszköz egyelőre bírja a strapát remélem, ez most így marad már a Balatonkerülésig, sőt, akár még évtizedekig.

Apropos, Balaton. Másfél hét múlva rajt, ezzel a kis intermezzóval fogalmam sincs, mit várhatok magamtól, de majd meglátjuk, biztos remek móka lesz, vagy ha nem, akkor orbitális szopás, de sebaj, mindenképpen tanulságos lesz. Mondjuk nagyjából ezeknek a soroknak az írásakor realizáltam, hogy mennyire közel van már ez a verseny. Lassan érdemes lenne az operatív dolgokkal foglalkozni. Ráadásul a szervező BSI-sek a felvezetésben már csapatunk mindkét tagjával készítettek telefonos „miniinterjút” (Zolié megjelent már, az enyém még nem, mondjuk esetemben természetesen nem a meginterjúvolt ember fog elindulni, hanem egy maszkos ismeretlen, de ezt ők még csak nem is sejtik), ettől a felvezetéstől borsódzik a hátam. A rajtszámunk tényleg a 2008-as lesz, szóval legalább 7 másik „csapat” már van a kategóriában, a miheztartás végett. Triesztre is készülődünk, a sofőrnek üzenem, hogy lesz futós CD, de azt nem ígérem, hogy egyáltalán nem lesz átfedés az előzővel, mert már rohadtul elfelejtettem, mit raktam össze 23 hónapja…

Hát, most ennyi, azt hiszem, egyszer még írok majd a verseny előtt, aztán ha a technikai feltételek adottak lesznek, akkor nem túl hosszú, de napi reportokkal jelentkezem négynapos menetelésünkről.

„Fáj a lába? Amputálja!” Top5

beton – pálinka
the statues – living in lines
the thermals – let it go
c.a.f.b. – egyformák vagyunk
csermanek lakótelep – piactéri beszédfoszlány