Három igen változatos hét áll a hátam mögött (most viccelődhetnék azzal, hogy ha futok, akkor nem is áll a háttér, de igazából ez egyáltalán nem lenne vicces), ami alatt igyekeztem megtartani a szokásos ritmuson, ez a szilveszteri hét kivételével tökéletesen sikerült is. Nemhiába, a céltudat.A szokásos ritmus, mint azt talán már részleteztem is, mostanában a kedd foci, illetve csütörtök-péntek-szombat-vasárnap futás, így igyekszem javítani a nem létező formámon, meg készülni a sorozatterhelésre. Mostanában szerencsére jó sokan gyűlünk össze focizni, azaz a nagyobbik pályán játszunk, vagy ha csak a kicsire férünk fel, ott is sokkal intenzívebb a játék, teljesen elégedett szoktam lenni, mert nem csak szeretek focizni, hanem ez a felkészülésem is kiválóan szolgálja, sokkal jobb mint fartlekelni. Csak szerdán nem nagyon tudok mozogni általában…
A Karácsony, mint olyan, nem tudott visszatartani egyik kedvenc hobbimtól, bár a nagy szeretet és családlátogatás közben azért jóval nehezebb megtalálni a lyukat az időben a futásra, de szerencsére annyira szeretetreméltó közel sem vagyok, hogy ez ne sikerült volna mindhárom nap. Egyébként az egyik legfurcsább futásélményem volt ez a három nap, de nem az ünnepek, hanem az időjárás miatt. Szenteste fadíszítés után, sötétedés előtt még letudtam egy 8k-s futást, és aki emlékszik arra, milyen idő volt (12 fok), az talán nem lepődik meg, ha azt mondom, rövid gatyában és pólóban mentem. Aztán másnap egy tizes, 1-2 fokban, csepegő esőben, átmeneti öltözetben, majd jött a vasárnap délelőtti szokásos szeánsz, bebugyolálva, -2 fok, hóesésben. Hétfőn ha futottam volna, biztos 24 fok és nyár lett volna, csak hogy teljes legyen a sor. Tiszta szerencse, hogy nem futottam hétfőn.
A szilveszteri hét lazább lett, amit nem is bánok, mert mióta a négyszer futok zsinórban a hét végén, és a négyből három elég megterhelő – (a két piramist már kétperces szünetekkel 2-3-4-3-2 percre futom, és ezt még majd szépen február végéig feladjusztálom majd 4-4-4-4-4-re, azaz10x800m lesz az ilyen napok eredménye, ami azért kiveszi az erőt, főleg ha másnap harmadol az ember nyolcat (harmadolás: 2 könnyű 4 tempó 2 könnyű), vasárnap meg már közelíti a 20k-t (most nagyjából 1 óra 50 perc volt, 5-7 percekkel kúszik ez is felfelé hetente) – azóta tudom, hogy miért jó minden harmadik héten visszább venni. Szóval azon a héten csak foci és két futás volt.
Látszik azért, hogy lassan-lassan tolom feljebb a lécet, mert ebben az évben valóban élvezni szeretnék minden versenyt és inkább most szenvedjek, mint a Balaton körül, vagy Triesztben. (tényleg, ide meg be is kellene lassan nevezni). Persze, ott is fogok, de azért ha lehet, moderáltan.
A múlt hét szerdán aztán sok hét után csak rákeféltem arra, hogy jégen futok. Eljött a mínusz nulla fok, szépen felengedett a jégpáncél legteteje, csak annyira, hogy fantasztikusan csússzon, persze nem mindenhol, csak a futóutam úgy 70 százalékán, ahol még nem olvadt el. Miután besötétedett, résztávozni indultam ilyen körülmények között, így utólag belegondolva az lett volna a csoda, ha nem esek akkorát egy nagyobb, lefagyott kátyú nyújtotta mini síugró-sáncon, hogy a szeizmográfok is jelezzék. Miután gyakorlatilag feldobtam a pacskert, mintegy fél méter zuhanás után sikerült a seggemre huppannom, amit épp annyira tompítottam a könyökeimmel, hogy azok is rohadt mód elkezdtek fájni, majd hogy teljes legyen a mozdulatsor, még a fejem egy kisebb döccenéssel belevertem a jeges aszfaltba.
Figyelmes szemlélő a következő harminc másodpercet három részre osztotta volna: az első tíz másodpercben a földön fekvő csomó megpróbál levegőt venni. Miután ez sikerült, a következő húsz másodperc páratlan szekundumai röhögéssel, páros szekundumai jajgatással teltek (az egész pedig kiegészült folyamatos fetrengéssel). Miután kimulattam magam, elkezdtem nézni a holdat hanyatt fekve, és azon tanakodtam, hogy fel tudok-e kelni, és ha igen, haza tudok-e menni. Ha igen, akkor miért ne tudnék tovább futni? Mintegy 3-4 perc alatt sikerült aztán feltápászkodni és addig sántikálni, hogy szentségelve tudtam tovább “kocogni”, csak reménykedve abban, hogy nem törtek le jobbára felesleges darabkák a csontvázamból, még inkább abban, hogy nem esek el megint.
A hét többi futása nem volt annyira mókás így, de még mindig jobb volt, mint ülni. Végülis másnap pótoltam a résztávot, szombaton a harmadolást is megcsináltam, vasárnap meg a hosszút, szóval meg(cs)úsztam. Hát nem én vagyok a legmázlistább futó az Alföldön?
Jaigen. A Balatonkerülésen a “Kávé és cigaretta” nevű csapat rajtszáma a 2008-as lesz.
21097 