the rise and fall and rise of a superhero, part 3.

Valahogy túl ismerős volt minden. Vagyis fél hétkor, majdnem tök sötétben kelek fel, csendesen összepakolok, majd, mint aki kirabolta a házat, elosonok maratont futni (bár előtte még Hans menő kávégépéből lefőztem egy dupla aranyszínű töltetet, mert elvileg az a legtutibb). A különbség mindössze annyi volt, hogy most kerékpárt is loptam, és a teljesen kihalt, vasárnap reggeli Hemsteedét bemelegítő terepként használva tempósan tekertem az állomás felé. Épphogy elértem az első vonatot (ami nyolc után indult egyébként), a megállóhelyen már ácsorgott egy futókolléga is, legalábbis a futócipőből, meg a rajtszámfelvételről ismerős zacskóból kiindulva.

Aztán a villamosra szállva már szépen gyarapodtunk, mire a tetthelyre értünk, már moccanni sem lehetett a sok potenciális egyéni-csúcs döntőtől. A villamos egyébként most csak az Olimpiai Stadionig járt, a pálya végét (nagyjából 4-5 megállót) lezárták a futófesztivál miatt. A rajtig nem is volt már olyan sok időm, ezért az első alkalmatlan helyen el is kezdtem átöltözni, mint kiderült, már késésben lettem volna akkor is, ha ebben a pillanatban állok be a sorba a ruhatárnál. Tapasztaltam már máskor is, ahol 1-2 ezernél többen voltunk, hogy a csomagmegőrző szűk keresztmetszet, mivel sok embert nem vesznek fel ide, mert noha egész nap dolgoznak, igazából 2×30 perc a csúcsidő, arra meg ugye minek a túlbiztosítás. Ennek az lett a vége, hogy vagy 20 percet álltam a pakkal a kezemben (miközben félig öltözködtem, meg a ragtapaszt akasztgattam magamra, amit most kivételesen nem felejtettem el). Mire az utolsók közt leadtam a cuccot (igen, az én sorom volt a leglassabb), már csak 4 perc volt a rajtig és 11 perccel elmúlt az az idő, ameddig a szervezők szerint egyáltalán bemehettem volna a stadionba (volt a házirendben ilyen szabály).

Nyilván ez utóbbi nem aggasztott, mert nem tudtam elképzelni olyat, hogy bármilyen rendezői sorfal meg tud állítani, bár egy önkéntes nyugdíjas néni megpróbálta. Nyilván a helyes válasz az lett volna, hogy hát jó, akkor inkább hazamegyek és mégsem futok, de ugye a mai középkorúak nem tisztelik az időseket. A küzdőtérre bejutáshoz egyébként szükség volt egy, fesztiválokon is használatos karszalagra, aminek színe egyben jelezte a rajtzónát is. Miközben a saját narancssárgámat (4 óra alatt, még optimistán neveztem) feltettem, akkor vettem észre, hogy körben végig időeredmények vannak ráírva, pontosan kiszámolva, hogy 5k-nként hol is kell tartania az embernek, ha négy óra alatt akar célba érni. Utólag ennek a biz-basznak komoly szerepet tulajdonítok abban, hogy elszaladtam az elejét.

De vissza a rajthoz. Mire beértem a stadionba, egy félreeső részen valójában szuperhőssé változtam és odaértem a rajtzónámhoz, meg is indult a sor, ilyen rapid módon még sose kellett elrajtolnom. Végülis mindegy. Egyébként szép idő volt, szokás szerint a maratonomra kisütött a nap, még ha a hétvégén szar idő is volt előtte. Szóval elindultunk, érdekes volt, életemben először kezdtem stadionból (érkezni egyszer már érkeztem stadionszerű létesítménybe, Invernessben). Kicsit rozsdásan rajtoltam a biciklizés dacára, de az első 1-2k után normalizálódott a helyzet, mikro először mentünk a parkban, már vidámság volt, aztán el is jött az a pillanat, a múzeumok környékénél, mire mindenki bemelegedett, de még nem vette fel az utazóritmust, pofáztam mindenféle emberekkel, aztán szép lassan beállt a népség a rendesnek gondolt ritmusába.

Az, hogy az amszterdami egy kicsit nagyobb maraton azoknál, ahol eddig voltam, az is jelezte, hogy sok óra volt kirakva a pályára (1,2,3,5k-nál, majd ötönként és a félmaratonnál is), ami annyiból volt gonosz dolog, hogy 5k-nál még mindig azt láttam, hogy a karszalagon feltüntetett időn belül vagyok, pedig feltett szándékom volt nem elrohanni az elejét, mivel tisztában voltam azzal, hogy esélytelen négy órán belül célba érnem. Érdekesség, hogy ezeknél az órás pontoknál fix kamera is volt, így utólag az idő alapján árultak olyan videofelvételeket, amikor látható volt XYZ versenyző, amikor elhaladt ott. Döbbenet. Viszont szép idő volt, vitt a tömeg, meg jól is esett akkor az a tempó, gondoltam menjen akkor ez, majd lassítok, ha jön az első erre utaló jel, hogy ideje lassítani. No, ez butaság volt. Sajnos hajlamos az ember öt maraton után (amiből egyébként jó esetben is maximum 2,5-re volt felkészülve rendesen) elhinni azt, hogy őt aztán baj nem érheti. Ez a hübrisz visszaüt, mivel minden verseny más és más, és hiába hiszi az ember azt, hogy majd beér valahogy, ez nem feltétlenül lesz így. Na, de ettől még messze vagyunk. Szóval, ahogy azt már a nagyobb városi maratonoknál megszokhattuk, lassan elkezdtünk kifelé futni magából a városból, ami végül is nem volt baj, mert ezt szép környéken, napsütésben és folyóparton tettük, ráadásul emblematikus szélmalom felé. Ha jól emlékszem, itt volt egy fordító, ami a 15k jelezte, ahol még szintén időn belül voltam, sőt, talán túlságosan is, ami azt jelentette, hogy felelőtlenül futkároztam, meg pózoltam a fotósoknak a háttérben a malommal. Ezután nem sokkal volt az első döccenő, amikor gondoltam, hogy ez nem lesz akkora móka a későbbiekben, mint az eddig tűnt. Nyilván ebben benne van az is, mikor szembesül az ember azzal, hogy a folyó másik partján az ügyesebbek már visszafelé jönnek, ő meg jó esetben is 30-40 perc múlva fog ott feltűnni, és még az is csak alig lesz fél táv után. A relációanalízis a két mondat (a döccenő és a szembejövők) között ok-okozati összefüggést nyilván nem mutatna ki, de önmagában mind a kettő igaz, de tényleg.

Mindezek ellenére különösebb nehézség nélkül elértem a hídig, ami ugye amolyan fordítóként is funkcionált, és átérve szembesültem azzal, ami eddig nem is tűnt fel: a széllel. Nem esett jól, kicsit sem, de inkább az volt a baj, hogy ez az oldal árnyékos is volt, és valójában nem volt annyira jó idő, hogy ne kezdjek el fázni, pont akkor, amikor egyébként is megérkeztem az első holtpontra. Elő is kotortam az egyik energiagélt, elhelyeztem magamban, majd picit lefelé adjusztálva a tempót, haladtam tovább, miközben borzasztóan hálás voltam az olyan szakaszokért, amik szélcsendesek és/vagy naposak voltak. Mindeközben azért sejtettem, hogy szar lesz a másik fele a versenynek, mert gyakorlatilag a semmiből kezdtek olyan érzéseim lenni, mint amilyenek máskor csak harminc után, ami sok jóval nem kecsegtetett.

Így léptem át az idei év legjobb félmaratoni eredményével (2 óra 00 perc 24 másodperc) a verseny második felébe, miközben még egy kicsit visszább vettem, tudomásul véve azt, hogy innentől jön a nem vidámság. Hát, jött, de hogy a kalapácsos ember képében, azt nem gondoltam volna. Mondjuk 25-ig elértem különösebb baj nélkül, csak nyüszögtem kicsit, de a második energiagélt (amit 30k-ra terveztem) már 27 körül előkotortam, és egyre szarabbul lettem, pedig visszalassultam abba a tempóba, amit elvileg tudnom kellett volna tartani a végégig, mert már többször is sikerült. Most nem. Pedig 29-nél még azzal is megpróbálkoztam, hogy a komforttalanság érzetemet az elviselhetetlenné tevő tényezők közül az idő közben előlépő hólyagnyomást elmulasztottam, azaz először láthatott a futóközönség szuperhőst eltűnni a bozótban. Sajnos nem volt ilyen egyszerű a dolog, sőt, ez inkább kizökkentett, így párszáz méterre a 30k-s táblától olyan történt velem (ez egy ilyen történelmi kilométer volt), ami még soha. Megálltam. Vagyis nem megálltam, mert ahhoz, mint kiderült, nem voltam elég jól. Tíz méterre az egyik vörös keresztes helytől lassítottam le lépésre, ami egy buszmegállóban volt. A megállóban elkezdtem nyújtani egy kicsit, miközben rettenetesen szédültem, és azon gondolkoztam, hogy ha most bemegyek a sátorba, soha többé nem állok vissza a versenybe. Így aztán inkább elkezdtem továbbsétálni, már csak azért is, mert egyhelyben lenni sokkal rosszabb volt, meg a hányás veszélyével fenyegetett.

Szóval így haladtam át a 30k-nál a vonalon. Gyakorlatilag öntudatlan állapotban voltam. Nem tudom, minek volt ez köszönhető, mert azért annyira nem futottam el az elejét. Ettem már verseny előtt kevesebbet, voltam kevésbé felkészült is (bár nem sokkal, ez tény), futottam már el az elejét is ennyire. Noha mozgalmas volt a verseny előtti két nap, ez sem volt újdonság. Valószínűleg eddig mindig orbitális mázlim volt, hogy a gondatlanság soha nem ütött vissza, most viszont a sok apróság összeadódott, és elég keményen megbüntetett. Tisztább pillanataimban azon morfondíroztam, hogy végül is ha csak gyaloglom, is beérek, és a cuccomért úgyis vissza kell menni, erre a legegyszerűbb mód még mindig a pályán keresztül vezet, amúgy sincs nálam térkép, meg hülyén néznék ki a belvárosban a hacukámban. Mivel önbecsülés, büszkeség, meg szuperhősség többé nem játszott semmilyen szerepet, ezért megpróbáltam összeszedni magam, bele-belefutottam a gyaloglásba, de párszáz métereknél tovább nem jutottam, ahol frissítés volt, ott megálltam, sokat ittam, ahol lehetett, ettem. 34k-nál volt egy TV-stáb (vagyis riporter srác, kamerás srác), akik valódi aggódással az arcukon kérdezték, hogy minden rendben van-e velem. Mondtam, hogy persze, mi baj lenne és feléjük fordítottam a fejem, amitől még jobban megijedtek, mert eközben a szemeim valószínűleg egy másik dimenziót moziztak. Ebből már nekem is kiviláglott, hogy ez most minősített eset lehet.

De nem adtam fel, mivel már minden nem létező mítoszt leromboltam, arra gondoltam, hogy ha már éppen ráérek, akkor akár el is kezdhetném építeni az újabbat. Bár sokkal jobban nem lettem, a szédülés elmúlt, így 36k után megpróbálkoztam a gyaloglásnál eggyel gyorsabb, már-már kocogó tempó állandósításával. Hogy az előző 40 perc valójában hogy telt el, arra igazából nem nagyon emlékszem. Szerencsére közben visszaérkeztünk a városba, lettek nézők, ami soha annyit még nem jelentett nekem, mint ott. Regenerálódtam annyira, hogy képes voltam abban a tempóban haladni, mint amit a legelső, hőségriadós félmaratonom vége felé nyújtani tudtam, így szépen lassan vánszorogtam a cél felé, meg szuperhősködtem a járókelőknek, bár nem tűnt valami hitelesnek, főleg hogy a ragtapasz is a múlté volt akkorra már régen. Ha jól emlékszem, nagyjából az egyetlen maskarás futó voltam egyébként (ez meglepett), illetve teljes jelmezben nem nagyon láttam mást, csak egy-két paróka, Superman-felső, meg hasonlók repkedtek néha körülöttem, amikor épp képes volt az agyam a képalkotásra.

A legnagyobb élmény a Vondelpark volt visszafelé, ami vasárnap, ebéd után, napsütésben rengeteg embert vonzott, ők mind jóleső érzéssel konstatálták, hogy nem ők futottak addigra 40k-t, hanem mások. Itt már stabilan hoztam a túlélő-tempót, és lassan kezdtem arról is megbizonyosodni, hogy nem fogok összeesni az elkövetkezendő negyed órában, azaz semmi nem fog megmenteni engem a célba érkezéstől. Meglepően sok néző volt az utolsó másfél ezren, bár ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy időközben ellőtték a félmaraton rajtját is, amit úgy időzítettek, hogy nagyjából egyszerre legyen vége, vagyis a célbaérkezési időt tekintve nagyjából egybeesett a 4 óra 30 és az 1 óra pár perc a maratonon és a félmaratonon, csak másik sávban kellett befutni. Ennek volt köszönhető az a néhány fürge atléta is, akik tempóját ott a vert seregben nem igazán tudtam mire vélni, de aztán rájöttem, hogy ők kicsit kevesebbet futottak, bár azt jóval gyorsabban.

Szóval okom nem nagyon volt rá, de az utolsó 4-500 métert végipózerkedtem, ha már beöltöztem, meg bírtam kettőnél többet lépni oldalt is. Szerencsére nem volt semmi furmány a célra vezető útnál, azaz nem kellett még két kört futni a salakon vagy hasonló, amit nagyra tudtam értékelni. Egy aljas dolog volt, nem engedtek a fűre minket, nem tudom, miért féltették, de csak egy kis sávban heverészett pár ember, a nagy része el volt kerítve és kértek is minket, hogy tűnjünk el onnan minél hamarabb. Mondjuk hamar betelt volna az a kis placc, ha mindenki ott dagonyázik.

Néhányszor megpróbáltam leírni már, milyen érzés volt valami futással kapcsolatos élményem. Bőgtem már teljesen kimerülve az ürességtől, voltam rettenetesen büszke, miközben csak gólya módjára tudtam menni, és hoztam ki magamból a legtöbbet olyankor, amikor élni sem volt kedvem, nemhogy futni. Ez most valami sokkal tarkább, mégis felszínesebb dolog volt, utáltam, hogy elbasztam, és hihetetlen volt, hogy mégis elértem a célig. Könnyelmű voltam, és rutinból akartam megoldani valamit, valami olyasmit, amit (egy hétköznapi szuperhős szintjén legalábbis) nem lehet, főleg úgy, hogy a rutintól erősen eltérő volt az előző 2,5-3 hónap. Ugyanakkor képes voltam összeszedni magam, és ha másért nem is, az utolsó 7k lekocogásáért úgy érzem, mégiscsak megérdemeltem valahol az érmet. És tanultam ismét valamit. Ilyesmiken gondolkodtam a zuhanyzás után a lelátón a kávémat szürcsölve, miközben az irdatlan mennyiségű félmaratonistát néztem behömpölyögni a célba, két óra körüli idővel.

Más mesélnivaló nem nagyon van, vasárnap még kalóriát pótoltam leginkább, majd szépen hazajöttem hétfőn. Öregebb lettem egy maratonnal megint.

A Leber-famíliának pedig köszönet a supportért.

Videó egy öreg ember pillanatairól