A Shrghhpl (Schiphol) már-már szebb, mint egy repülőtér, szóval rettenetes balszerencse, hogy mégiscsak az. Azért nem rossz próbálkozás, meg hát még ha a méret ugye nem is lényeges, de mégiscsak impresszív, hogy egyik végétől a másikig egy átmozgató edzést is megtarthat az ember, ha nem zavarják a terepakadályok, meg a sok többi utazó humanó. Persze ez utóbbiak elsöprő többsége csak átszáll, majdnem hülyén éreztem magam, hogy a nagy trappoló tömegből mire kibattyogtam a kijáraton, vagy 3-4 ember maradt, aki tényleg Amszterdamba jött. Gondolom, haza.
Egyáltalán nem kiszámítható módon benavigáltam a Turista-információ nevű pavilonba (a turista identitásomat bámulatosan gyorsan magamra tudom teríteni), ahol a hölgytől elkezdtem érdeklődni egy nem létező helyről. Miután kiderült, hogy _valójában_ a Szporthallen Szhüdh Zöjjjjd (Sporthallen Zuid) az, ami engem érdekel, némileg felderült az arca, bár mivel nem a számítógépes asztalnál ücsörgött, nem tudta megmondani, hogy a 310-es busz valóban jó nekem, mint ahogy Hans írta, viszont megmondta, honnan indul, illetve a szűkebb desztinációból kitalálta, hogy mi a célom, és sok sikert kívánt. Mondtam neki, hogy nagyon kedves, de a címlapokon nem fog viszontlátni, vagy ha igen, akkor az nem lesz jó, mert tepsiben vinnének (ez utóbbit nem mondtam persze). Nem is gondoltam, hogy ehhez ha nem is közel, de egy lépéssel közelebb kerülök majd, mint reméltem.
A tervem tehát az volt, hogy megérkezésem után azonnal a birtokomba veszem a rajtszámom, meg a chipet, mivel a Sporthallen, ami a régi, de nem olyan régen igen impozánsra felújított Olimpiai Stadion mellett van, eléggé kiesik, viszont a reptérről útba esett a belváros felé. Első próbálkozásra mondjuk a rossz irányba induló 310-es próbáltam meglovagolni, bár a sofőr nem is igazán értette, hogy miért ezzel megyek (utóbb kiderült, hogy nem a csarnok tövében, hanem 5 perc járóföldre áll meg, az ott épp a felszínen futó metró túloldalán), aztán ajánlott egy olyan járatot, ami 60 percenként járt. Persze. Szóval a szemközti megállóban megvártam a jó irányt, kicsit ott is hülyén nézett a sofőr, de “a külföldi és a végülis jófelé” megy arckifejezés ült ki az arcára egy idő után, miközben ideadta a négy eurós vonaljegyem.
Arról persze fongom sem volt, hol kell leszállni, viszont két megállóval a megfelelő előtt elővettem a rohadt nagy térképem, amit postán kaptam, aminek épphogy a sarkára ráfért a megálló, így az utolsó pillanatban leugrottam és nemsokára fel is bukkantam a SportHZ előtt, ahol csalhatatlan jeleit találtam annak, hogy valóban zajlik a rajtszámosztás, még egy egész irritáló wurlitzer is volt odatolva. Ja, igen, mindeközben esett az eső. Odabenn megtaláltam az első emeleten a rengeteg dobozt a borítékokkal, szerencsére (vagy nem) nem volt sok sponzor, nem kaptam felesleges cuccokat, rajtszám, chip, meg a technikai póló (Mizuno), ami XL-es létére majdnem nagy. Ez csak azért érdekes, mert a szintén XL-es Krakkói New Balance-ban rosszabb időszakokban majdnem úgy nézek ki, mint egy görögdinnye.
A sportcsarnok egyébként egész pofás volt, és ment a futóexpo, ami egyébként egy nagyobb falusi piac megfelelője, a négy-öt nagy cég cuccaival, magukat reklámozó más maratonok standjaival (van egy jó tó körüli az olaszoknál, de elraktam valahova a szórólapját), meg egy-két fura izotóniás nyavalya-gyártó. Nem sokat voltam el itt, főleg mert nem akartam venni semmit két energiagélen kívül, amit egy perc alatt sikerült, bár inkább már amolyan kabalaként tekintek csak ezekre. Pontosabban most már aként sem… Ittam még egy kávét a büfében, majd kisétáltam a stadionhoz, ahol remek visszaszámláló jelezte, hogy két nap a maratonig. A furcsa kéztartású atlétaszobrot azért elsőre nem tudtam hova tenni. Mivel eddigre középdélután lett, gondoltam, elindulok az állomás felé, és nem feltétlen azért, mert ott van a város epicentruma, hanem mert még át kellett mennem a 20k-ra lévő Heemstede-be, ahol Hans Leber, azaz vendéglátóm lakik.
Szerencsére rájöttem, hogy a stadion előtt megálló villamos pont a jó helyre megy nekem, így felszálltam, majd mosolyogva aktiváltam 72 órás smart cardomat, amit a futóknak járó kedvezménnyel vettem 12 euróért, és az összes tömegközlekedési eszköz igénybevehető volt vele pontosan hétfő délutánig, amikor is eljöttem onnan, szóval jó angeboot volt. Jó sokat zötykölődtem, de közben lehetett nézni a vizes várost, amiről majd a második részben szólok bővebben, bár nem túl bőven. Az állomáson kinéztem egy kicsit későbbi vonatot, mert nem akartam túl korán odaérni, és elmentem még egy órát nézelődni, mert csendesedett az eső. Ha nem néztem volna meg, akkor most azt mondanám, a Damrak jelentése „Market street”, de nem. Kinézetre pedig az, de nyilván a földrajzi orientáció, ugye.
Érdekes, hogy minden nagyobb városban van valami gyorskaja, ami előtt kígyóznak a helyiek, ez itt a sült krumpli (most írhatnám, hogy érthetetlen, mért szeretik ennyire a belgákat, de nem a belgákat szeretik, hanem a sült krumplit), papírzacsiból, rengetegféle trutyival. Ki is próbáltam, asszimilálódni kell, ugye. Megittam még egy sört, majd mikor elindultam az állomás felé, épp bejelentkezett a hollandus, hogy hol a csudában vagyok. Szóval nemsokára leszálltam a fura emeletes vonatról Heemstede-Aerdenhout-nál (igen, ez olyan mint Inárcs-Kakucs, közös megálló), ahol találkoztam Hans-szal, illetve Menkével (7) és Marijnával (5), akik a lányai, és a hétvégére kapta meg őket (mivel sajna elvált az asszonytól), és akik nem nagyon tudtak mit kezdeni a fura nyelven beszélő nagy szőrös kelet-európaival, hiába próbáltam magamhoz képest barátságos ábrázatot ölteni. A házig vezető rövid autóút aztán azzal telt, hogy jegyezzem meg a sötétben, hol kell kanyarodni, mert másnap már bringával jövök az állomásra…
Az este aztán jól eltelt, megismertem kicsit jobban Hansot, mert Monzában azért nem sokat dumáltunk. A főzési stílusa például érdekes, feltesz számtalan edényt a gázra, amiket teleszór zöldséggel, hússal meg ezzel-azzal, aztán nagyjából 15 perc múlva levesz mindent és kész. De egyébként érdekes figura nagyon, HHhhhhhhhroningből (Groningen) származik, ifistaként együtt focizott a Koeman-tesókkal, mutatott is közös csapatképet, Ervinnel még mindig jó barátok. Volt aztán ’79-80 táján egy punkbandája, az Injectors (vagy mi), amiben dobolt, és ami a koncertfelvétel alapján egy nagyon fasza 77-es zenekar volt. Régen a sport előtt ráadásul haditudósító volt, az afrikai kalandjai között is akadt elég meredek (az újság csillagászati összegért vett neki repjegyet valami warzone-ba, csak a folyó rossz oldalára. A folyón már átmenni nem lehetett, mert a másik oldalon köben feltörtek a lázadók és lőttek mindenre, ami mozgott. Kivéve a helyi csónakokra, így emberünket egy ilyenen, a csempészáru alatt lopták be tudósítani, egy olyan összegért, amiből most, kb. 20 év után is remekül élhet a csónak tulaja helyi viszonyok között). Kezembe nyomott még egy jegyet a másnapi Ajax meccsre, amit én a Puskás Hungary filmmel próbáltam meghálálni, ami jó választás volt.
Holnap kicsit várost nézünk, meg meccset, de nem akarom túlreagálni a városleírást, szóval lehet, már futni fogok, mire befejeződik a következő bejegyzés.
21097 
