Talán van, akinek ismerős lehet a cím, ami egy ősrégi C64-es kalandjáték címének parafrázisa, mégpedig abból az alkalomból, hogy napra pontosan két hónap van vissza addig, amíg nekilátok a teljesen esélytelen egyéni csúcsjavításnak Amszterdamban. Persze, csak akkor, ha a lábam is úgy akarja.
Legelőször is egy vallomással tartozom. Fogalmam sincs, a legutóbbi bejegyzés által félbehagyott héten egész pontosan milyen etapokkal próbáltam növelni gyorsasági állóképességem, vádlim körméretét, meg az egóm. Valamiért az rémlik, hogy kineveztem a „rendes felkészülés első heté”-nek. Az egészen biztos, hogy két hosszút is futottam, merthogy ugye hétfőn voltam egy másfél óráson, és vasárnap délelőtt is, amikor is három k-val tovább mentem, azaz 1:50 perc és hozzávetőleg 18k volt az adag. Másnap reggel persze megint azt hittem, beszarok (ez egyébként egy „durva, obszcén, bántó szó”).
Valamiért a húzódással átellenes oldalon, a bokám felett picivel visszatérő nyilallások nehezítik a dolgom, szerencsére ezek egy perc alatt elmúlnak, és csak nagyjából 5k-nként jönnek elő. Meg másnap reggel. Kicsit néha úgy érzem, pszichikai is a dolog, mert amikor az jut eszembe, hogy „jaj, de jó, már lassan fél órája nem is fáj a lábam”, abban a pillanatban belehasít, aztán jön a szentségelés. Tudom, nem kellene ilyesmire gondolni, de azt azért be lehet látni, hogy 1-2 óra futás közben _egyáltalán_ nem gondolni arra, hogy van az embernek lába, legalábbis némi trenírozást igényel. Visszacsatolás az van. Írtam is az egyik barátomnak, hogy ha lenne „sánta” kategória, legszívesebben oda neveznék. Persze, meg lettem nyugtatva, hogy sebaj, majd kapok egy Dr. House-féle lángokkal díszített botot. Remek.
Hétfőn egy baráti hetessel igyekeztem átmozgatni magam, kezdek ráállni arra (részben az egyébként a szinte totálisan be nem tartott, itt már bemutatott edzéstervemnek köszönhetően), hogy amikor nem sanyargatom magam a tempóval, vagy hosszú távval, akkor aznap 6-7k az adag, finoman szólva is emberbarát gyorsasággal. Legyen idő nézni a tájat, meg ilyenek. Másnap immár rutinosan foci, a nyaralások miatt most négyen, azaz rengeteg rohanással. A bokavédőm egyelőre jól szuperál, viszont mocskos mód elfáradtam a kettő-kettő elleni játékban. Le is lassultam, főleg a feljött 4-5 kiló miatt, ami most kezdett lemenni, meg a lábam is féltem néha, ez vagy 20 százalékkal csökkenti a játék élvezeti értékét, ami még így is mindig 80 százalékkal több, mint mikor sétálni is alig tudtam, valójában szemkápráztató az előrelépés.
Szerdán jött a hét második rekreációs 7k-ja, amit egy aljas módon elsunnyogott csütörtök követett. A nyári, némileg melómentes szakaszban elkezdtem dolgozni a phd-mon is, ha már az abszolutóriumom megvan, ne szomorítsam el végleg a konzulensem, elvégre három évig nem írtam egy sort sem direkt erre a célra (egyébként ezt a blogot még mindig egy word file-ba írom, leginkább vonaton. A statisztika szerint már átléptem a 400 000 leütést, ez egy vékonyka könyvnyi…és mindezt Önökért, kedves IP-címek!). Részben ennek esett áldozatul a csütörtök, meg egy kis kertészkedésnek. Illetve mivel Sanyi barátomat akkreditálták Monzára, egy hirtelen ötlettel vezérelve kitaláltuk, hogy lehet, vele tartok, Monaco és Silverstone után újabb legendás pályával bővítve F1-es zarándoklataimat. Mondjuk, ha összejön, elég fura lesz, igazából nem vagyok oda annyira az olaszokért, egy éven belül meg most harmadszorra bukkanhatok fel arrafelé… Bár mivel nyaralni nem voltam sehol, akár meg is érdemelhetném. Ez persze nem igaz (mármint az érdem), de akár.
Pénteken aztán ismét erősíteni próbáltam, egy elég sajátos harmadolós 10k-ba vágtam bele. Ennek ugye az lenne a lényege, hogy megegyező arányban kocogok 3k-t, versenytempóban, vagy kicsit gyorsabban is tolok 3-4-k-t, aztán levezetésnek kocogva megint három. Az elsőből és az utolsóból le szoktam csippenteni 1-1,5-et, így elég megterhelőek tudnak lenni ezek. Vagyis ez, mert eddig ilyen hosszút még nem harmadoltam, csak egy nyolcast. Szombaton aztán megint nem futottam, de van mentségem, mert a sérülésem, illetve az utána következő monszunidőszak alatt a kertben kialakult dzsungel utolsó, meglehetősen szívós gócpontját számoltam fel, sok ésszel a legnagyobb hőségben, három órán keresztül. Mikor végeztem, feküdni is alig bírtam, úgy kidöglöttem. Lassúsági állóképesség. Viszont megkapta a szemét akác!
Vasárnap harmadik éves futókarrierem második krachja is beütött. Elaludtam, és későn indultam neki a két órára tervezett távnak, már elmúlt tíz óra bőven. Iszonyatosan meleg, fülledt idő volt, pontosan háromezer után tudtam, hogy ha elmegyek a versenypályáig, lábon nem jövök vissza. Megváltoztattam hát a nyomvonalat, és egy kb. 11k-s kört tettem meg, majdnem egy óra 20 perc alatt, ebben benne volt egy kellemes Tisza-parton ücsörgés (közben a fejem locsolgatása), meg a Holt-Tiszán lévő modellezőverseny iránti rövid érdeklődés is. Magyarán három darabban, nagy nehezen sikerült ez az egyáltalán nem durva táv. De megtanultam, hogy van ilyen. Pihenni kell, meg ésszel elindulni legközelebb.
Tegnap így is tettem, amikor az elmúlt héten elhanyagolt lankamunkát pótoltam be, kicsivel sötétedés előtt, immár nyolc hosszra emelve a sprintadagot. Beteges. Mióta futok, ez volt talán a legszebb körítéssel előadott edzésem: ahogy rohangáltam ide-oda a holtág két partja közt, egyik oldalt naplemente (mondjuk jobb kéz felé), a másikon (nevezzük balnak) meg a Híradóban is látható, Szolnokon elvileg komoly károkat okozó, de falunkat épphogy elkerülő zivatar felhője, villámlásokkal díszítve. Az 1-est, meg a 2-est elválasztó gát meg pont a két zóna határán volt, kellemes széllel és friss levegővel. Hibátlan volt, ráadásul elég jól bírtam, miután az első után értelmesre igazítottam a tempót, mert én hülye, magamhoz mérten tényleg full sprintben eresztettem meg az első hosszt, ennyire azért nem vagyok még formában, hogy 3k-t fussak tiszta erőből, felfelé.
Ma meg a jó öreg foci, végre hatan, nyugiban, sokat futva, de igazából el nem fáradva. Kezdem érezni, hogy nagyon-nagyon lassan ugyan, de észrevehető az eddig betett energia hatása. Elvileg van még hat (-hét?) hét, amikor emelni lehet a terhelést, nem vagyok elcsúszva nagyon sem a hosszúfutásokkal, sem mással. Picit talán az összterhelés kisebb a tervezettnél, de ez (néha sántán) azért nem olyan rossz eredmény így sem. Ha minden igaz, K2 idén másodszorra a Nike-n kerül elő, Pesten, ahol a tavalyihoz hasonlóan Zoli barátom (nem Te) is tiszteletét teszi, persze megint el fog verni legalább 5-7(-9) perccel, csakúgy, mint tavaly. De ez egyáltalán nem fontos. A lényeg, hogy kisebb döccenőkkel újra tudok futni, ráadásul ismét élvezem a dolgot. Csak fel tudnék kelni korán reggel…
21097 