Az elmúlt bő egy hetet már kis jóindulattal lehet normális felkészülésnek nevezni. Ami némileg zavar az előző mondatban, az a „kis jóindulat”, mivel ilyesmivel nem igazán rendelkezem. Legalábbis a futás terén nem, főleg mikor életemben először óra ellen szeretnék futni.
Kezdődött azzal, hogy hétfőn az előzőekben már bemutatott lankás edzéssel nyitottam, most már 7×300 felfelé repülő az adag, mindig sikerül egy darabbal emelni a tétet, de ez nagyjából el is szokott pusztítani, érdekes élmény az eddig megszokottnál néha jóval intenzívebben edzeni. Általában a hosszúfutásokat szoktam jobban szeretni, mostanában azonban az egészen durva résztávokat, meg egyéb – nevezzük nagyvonalúan anaerob munkának – dolgokat kedvelem jobban. Valahogy a szokásos 10k-ra, meg a hosszabbakra nem sikerült még újra ráhangolódni, de erről majd kicsit később.
Múlt hét kedden ünnepélyesen (egyébként ez a jelző hazugság, de valójában ez lényegtelen) visszatértem a focipályára, a szokásos keddi focinkon. Vettem egy remek tépőzáras bokarögzítőt, ami ugyan annyira sokat nem ér, mint gondolom, de bizalmam és bokám töretlen ezidáig, Visszatérésként rá is keféltem, mivel megint öten voltunk, és sikerült majdnem két órát eltölteni a kétfős csapatban (aminek egyetlen stabil tagja lettem), elvégre nekem van szükségem intenzív mozgásra, hogy visszaszerezzem az erőnlétem…
A lábam meglepően jól bírta, sok más testrészem kevésbé. Közel 10 hét kihagyás egy ilyen intenzív mozgásból akkor is földhöz vágja az embert, ha az állóképessége egyébként már újra javulóban van. A sok hirtelen forduló, illetve egyéb fura mozdulatnak köszönhetően a két órát ugyan végigbírtam probléma nélkül, cserébe másnap úgy éreztem magam, mint aki úthengerrel takarózott. Délelőtt a mozgásom a jelenlegi Ozzy Osbourne-t idézte, ami nem túl biztató bő tíz héttel a maraton előtt. Cserébe délután elindultam egy 6k-s regenerálódó kocogásra, de vagy másfél órát győzködtem magam, hogy ez jó lesz nekem, és mind az egyen tudtuk, hogy hazudok. Persze, a második fele azért jól esett valamennyire, de nyilván a szarból is az első villa a legkellemetlenebb.
Szóval a csütörtököt ezek után rehabilitációs okokból teljesen kihagytam, ha némi kertészkedést nem számítunk. Pénteken a szokásos 10k-s, kellemes tempójú etapot választottam, ami valamiért nem volt az igazi. Egyrészt még mindig elkezd hasogatni a bokám háromnegyed óra után, másrészt teljesen kiestem ezeknek a futásoknak a ritmusából, valahogy nem esnek most olyan jól, mint régebben, pedig a tempóm már lassan megközelíti a megszokottat. Lehet, csak kell pár még. Igazából meg sok választásom nincs, a lassú kiliket is bele kell tenni, mert hiába tölt el büszkeséggel a gyorsasági állóképesség, ha harminc után csak a kezeimmel lökdösöm majd magam előre, miközben fekszem a földön.
Ezalatt a 10k alatt eldöntöttem, hogy mégis kinézek a ’ringre másnap, szóval a hétvégét Mogyoródon lazsáltam el, futás nélkül, bár az tény, hogy szombaton ha nem gyalogoltam egy tízest a pálya körül, akkor semennyit. Vasárnap már javarészt inkább egy dombon ücsörögtem. Tegnap pedig bepótoltam a vasárnap elmaradt hosszúfutást, ami hullámzó élmény volt. Főleg hogy a sérülés óta most futottam először másfél órát, elmentem egészen a horgászverseny-pályáig. Igazából ez volt az utolsó esélyem, hogy valóban elkezdjem az imént nélkülözhetetlennek lefestett távolsági munkát. Nem esett igazán jól, de annyira rosszul sem, noha kicsit aggasztó, hogy egy óra körül megint elkezdett fájni a bokám, de majd megszokom. Ráadásul nem azon az oldalán, ahol megnyúltak a szalagok. Mindegy.
Ma azért a reggeli közepes sántításból „kigyógyulva” sikerült focizni, némileg visszafogottabban, mint a múlt héten, főleg miután egy erős keresztpasszba sikerült szerencsétlenül beleérnem, ami megrántotta az agyamban a „nem-vagy-még-teljesen-rendben-és-ez-most-valóban-fájt” csengettyűt. De végülis komolyabb probléma nem alakult ki, szóval, majd csak elsántikálok már a következő szűk 11, vagy bő 10 hétben, ennyi van még ugyanis Amszterdamig.
Igazából nagyon-nagyon össze kell mindennek ahhoz jönnie, hogy négy óra alá kerüljek, de ha már egyszer elhatároztam, hogy most ez lesz a motivációm, akkor megpróbálok ragaszkodni hozzá, amíg lehet. Október 17-én, a rajt után nagyjából 2,5 órával elég lesz rádöbbenni, ha nem megy.
Top3, kivételesen album (vagy majdnem)
- jawbreaker – dear you (a zenekar egyetlen, rettenetes(en jó) videoklipje)
- statues – new people make us nervous (egy barom vagyok, mert nem mentem a pesti koncertre)
- sz. ajkak – az albumból eddig meglévő, igazán kiváló felvételek
21097 