A sok próbálgatás, meg senyvedés után múlt hét óta ismét rendszeresen futok, ez talán az utóbbi hetek legnagyobb pozitívuma, de mivel természetesen világszemléletem fikarcnyit sem tendál a pesszimizmus felé, azt azért hozzáteszem, hogy ezért a pozícióért van némi kompetíció. Hajszállal mégis a futás nyer. Ami ugyanennek a skálának a tökéletesen ellenkező oldalát (amit optimistán nevezzünk nullapontnak) illeti, ott egyértelműen a jobb bokám áll. Merthogy annak ellenére, hogy már az intervallum, „hegy” és egyéb tempósabb variációkat is képes vagyok abszolválni, a lábam még mindig nem 100 százalékos. Nem tudom, mikor fog rendbejönni, de lassan a focipályára is vissza kellene térnem, oda viszont komolyabb bokavédő nélkül egyelőre nem merészkedek. Rendeltem egy ilyet, elvileg a jövő héten megérkezik, szóval a birodalmi lépegető visszatér előbb-utóbb oda is. Reméljük, nem sérülök rá, mert akkor idegrohamot kapok, többször egymás után.
Tehát a múlt hét több szempontból is a visszatérést jelentette, egy szempontból pedig nem – vasárnap még nem próbálkoztam a hosszúfutással, másfél órát még nem akartam nyüstölni a sérült darabot. Viszont futottam négyszer: egy laza laza 7k-t, egy harmadolós 7k-t, egy rendes 10k-t, meg valamit, amit jobb híján „hill training”-nek mondhatnánk, de valójában lanka-edzésnek nevezhetnék. Rendszeres olvasóim tudják, hogy nem egyszer fejeztem ki nemtetszésemet amiatt, hogy az összes, kezdőnél megerőltetőbb edzéstervben szerepel hegyes edzés, merthogy az kiválóan gyorsít, meg anaerob munka, meg állóképesség, kiskutyafüle. Igazából szeretek is felfelé futni, ezt szintén többször kifejtettem. Ugyanakkor az Alföld közepén élek, ezt mindannyian tudják, mit jelent. Pontosan azt, hogy a sokkilométeres körzetben az egyetlen „komolyabb” szintkülönbség az, ha felmegy az ember a gátra a Tisza mellett. Nesze neked, hill training.
Elhatároztam, hogy ilyen könnyen azért nem adom fel. A falu mögött van egy szép nagy holtágunk, amit egy kis aszfaltozott út/gát vág át (a holtágat régen ilyen földnyelvekkel osztották darabokra, és az itt működő halgazdaság roppant találékonyan az így kialakult halastavakat az „1-es”, „2-es” és így tovább nevekkel illette, van belőle ha jól emlékszem hat darab, vagyis igazából csak öt, mert a Tiszához legközelebbi sosem volt halastó, ezért diszkriminatíve nullásnak nevezték el), azaz az Egyes és a Kettes között vezet át egy keskeny út a haltelepre, amit burkolattal is elláttak. Mivel a falu felől itt is van gát, amire ez az aszfaltozott út szép nagy ívben felkanyarodik, máris készen áll egy mintegy 300 méteres szakasz, amin akár tizenpár méter is megvan a szintkülönbség. Na itt szoktam én „gyorsasági lankamunkát” végezni, ami ugye abból áll, hogy elkocogok odáig, átmegyek a túloldalra, (ami egyébként a Pete-sziget névre hallgat, vissza lehet keresni az első ide berakott térképemen) majd ezt a 300 métert teljes gőzzel megpróbálom legyőzni, majd szépen visszakocogok a túloldalra és megint rákapcsolok, az odagyűlt strandolók, meg az idén ott nyílt horgászbüfé előtt ücsörgők legnagyobb elképedésére.
Elsőre négy ilyen „kört” mentem, de felfelé még néha belenyilallt a bokámba a nemjóság. Múlt szombaton volt a második ilyen etap, akkor ötre emeltem ezt, és a tervem szerint hetente egy-két hosszal mindig többet fogok csinálni belőle, amúgy hosszú majdnem-repülőket futni eléggé fárasztó egyébként is, nemhogy felfelé. De hát épp ez a lényege ennek. Azért az össztávokból jól látszik, hogy azok a nagy dérrel-dúrral beharangozott edzéstervvel köszönő viszonyban sincsenek, bár egyre inkább azt érzem, hogy kezdek visszakapni valamit az erőnlétemből. No persze ilyenkor könnyű haladni, valami olyasmi ez, mikor elkezd az ember gitározni tanulni, és az elején szinte napról-napra ügyesebb, később viszont ez a folyamat sajnálatos módon lelassul. Két hónap kihagyás után könnyű látványos javulást produkálni. Vasárnap mindenesetre valószínűleg már hosszút is megyek, szóval 12 héttel Amszterdam előtt most már valójában elkezdek teljes értékű tevékenységet végezni. Valószínűleg tökéletesen esélytelen a 4 óra, de meglátjuk, mi jön ki a heti három keményebb futásból, a távolság eddig sem volt problémás annyira, szóval lehet, elég lesz ennyi gyorsítás. Összidőben lehet, kevesebbet fogok futni egy héten, de intenzitásban mindenképpen más lesz ez a három hónap, már ha bírja a bokám, meg minden más is.
Két dolog érdemel még említést: ma, életemben először képes voltam a hajnali futásra, a legutolsó lanka-tréning (6 “hossz”) a számomra valószínűleg legextrémebb időpontban, reggel negyed hattól majdnem hatig zajlott. Majdnem olyan szürreális volt, mint a cipőkipróbálos, este 11-es futásom anno a hóesésben. Csak ebből most rendszert fogok csinálni. Vagy nem. Mindenesetre tényleg kellemesebb idő van olyankor júliusban. A másik dolog pedig az új kiegészítő sportom. Ugye nyáron mindig szoktam emlegetni a fűnyírást, nos, most az esőzések, meg a sérülésem miatt egy kisebb Amazonas alakult ki a kertben, amiben most igyekszem rendet vágni. Szó szerint, méghozzá kedvenc, örökké vigyorgó regényalakom elengedhetetlen munkaköri kellékével, a kaszával. Gyilkos.
„WHAT CAN THE HARVEST HOPE FOR, IF NOT FOR THE CARE OF THE REAPER MAN?”
Ja, igen:
21097 