Ha az emberrel történik valami, ami nem extrém (extrém alatt értsd például, hogy leviszi a tornádó a házának a tetejét, vagy valamelyik végtagját a vonat, vagy netalán megvolt neki Cindy Crawford), akkor általában mindig adott a lehetőség, hogy többféle nézőpontból értékeljük a történteket.
Így vagyok én is a mai, húsz perc alatt lekocogott 3000 méteremmel is. Egyrészt a nagyjából 7 perc/km-es tempó, plusz a bármilyen hirtelen mozdulatra történő nyilallás elkedvetlenítő lehet, meg a gondolat, hogy még vagy három hétig érdemi gyorsító munkát nem fogok tudni végezni, csak arra figyelni, hogy nehogy rosszul lépjek. Majdnem olyan lesz, mint újratanulni beszélni. És persze az egy hónap tétlenség nem hatott pozitívan az állóképességemre.
Másrészt viszont két és fél hete még nagyobb felületen volt véraláfutás lábfejemen, mint ahol nem, és akárhányszor talpra álltam, vagy fél percig grimaszba torzult a képem a fájdalomtól. Ha valami tényleg elszakadt volna, akkor a jövő héten kezdenének elgondolkozni azon, hogy levegyék-e a gipszet. Ehhez képest vidámság van.
Szóval a lényeg, hogy ismét “edzésbe” álltam. Egyébként rettenetesen jól esett ez a 20 perc is, főleg az első öt perc után, mikorra bemelegedett a bokám, meg kitapasztaltam, mi nem számít hirtelen mozdulatnak a véleménye szerint.
A távlati jövőről: beneveztem Amszterdamra. A felkészülésbe pedig megpróbálom ezt a versenyt betenni. Túl közel van és túl jó helyen.
21097 