nothing to write home about

Másfél hónap telt el Valencia óta, most rossz szokásomhoz híven írhatnám, hogy elnézést a túl hosszú szünetért, de mi értelme lenne? Igazából nem nagyon van mit írni erről az időszakról, focizni fociztam rendesen és mostanra a kezdeti 4-5k-k után visszaálltam egy egész rendes futóritmusra ismét. A legfontosabb hír tehát, hogy természetesen nem hagytam abba a dolgot az ötödik maraton tortúrája után. Egy drogos mindig drogos marad.

Két dologról nem írtam még, ami a versenyről hazafelé, és egy-két nappal utána csapódott le a maga valójában: az egyik, hogy most egy darabig nem akaródzik K2-nek messze menni versenyezni, vannak remek maratonok Bécsben, Zágrábban, Kassán, illetve ennél még faszább helyeken is, lássuk csak például a következő célt a plitvicei tavaknál, de erről majd később kicsit. A másik pedig az, hogy noha viszonylag sok motiváció van bennem az ultra iránt, mégsem fogom erőltetni.

A maraton megint előhozta kicsit a téli fájdalmaim, amik aztán a rápihenéssel visszahúzódtak, szóval egy maratoni „felkészülés” és verseny belefér, de többet nem nagyon bír a szervezetem. Évi három maraton meg mondjuk tökéletesen elég is. Plusz egy ultra lefutása igazából nem jelentene minőségi változást. Csak többet kellene rá készülni, megtanulni gyalogolni az emelkedőkön, illetve még rendesebben táplálkozni a versenyek alatt. Igagazából az előbbivel van gond, nincs kedvem heti 8-9 óránál többet futni. Ha már célt akarok kitűzni, akkor szeretnék egyetlenegyszer négy órán belül futni. Ez némi intenzitás-növekedéssel elérhetőnek tűnik. Vagy akkor, ha végre hajlandó vagyok megszabadulni a maradék 8-9 kiló feleslegemtől. Egy teli vödör vízzel futni nem annyira szerencsés, még ha az említett eszköznél szerencsésebb is a pluszteher eloszlása. De az idő igazából persze nem fontos. De egyszer azért majd, ha minden klappol, rámegyek.

Szóval lassan-lassan visszatérek a normális kerékvágásba (visszatérni a gátra, meg rövidnadrágban-pólóban futni megint jó dolog), három héttel a maraton után futottam egy másfél órás hosszút, de aztán két hétvégén egyáltalán nem mozdultam ki. Vagyis pontosan hogy kimozdultam, de nem futni. A múlt héten aztán a focik után már vasárnapig két futással lement 20k, de a hosszúfutós nap eldurrant az agyam, aminek a vége 2 óra 10 perc lett (kb egy félmaraton, kicsit talán kevesebb, elég poroszkálós volt a tempó, de voltam a horgászversenypályánál, és aztán futottam be Szolnokra…). Megpróbálok a szokásosnál keményebb vasárnapokat teljesíteni, de legalábbis tovább eljutni, mint a két óra negyven perc, szeretnék egyszer boldogabb utolsó tízest egy maratonon. Ha nem is leszek gyorsabb, legalább K2 mosolya legyen őszinte. Igazából a heti futások felénél kitűztem azt a célt, hogy kimozdítsam magam a komfortzónámból. Ez sose árt az embernek.

És persze már nincs két hónap a következő versenyig, az előző bejegyzésben lévő link a célpont, terveim szerint Krakkóhoz hasonlóan telekocsival. Tehát FIGYELEM, akit érdekel a Never Been TOurist következő útja, az valahogy jelezzen vissza a szokott csatornákon. Jó lenne, ha egy járművel rendelkező egyed is lenne köztük, de ha nem, akkor is találok megoldást. Szerintem pénteken indulnánk valamikor, most van egy barátom Mariborban, elsőre odáig kellene lejutni, majd szombaton menni tovább, a résztvevők elfoglaltságától függően vasárnap, vagy hétfőn haza. A költségek minimálisak, az élmény ugye különben is megfizethetetlen, a terv a végletekig flexibilis.

Most így hirtelen nem nagyon van többről miről írnom, szóval el is búcsúzom, egy régen volt elemmel. Vasárnapi top4:

  1. boogie mamma – stroboszkóp
  2. rákosi – jászkunság
  3. hematoma– nincs alternatíva
  4. vapid – so far gone

Ja, igen, ha már zene. Jöjjön majd mindenki koncertre májusban, lesz gyors dob, meg ordibálás: