Szép hagyományként, mint eddig mindig, ha külföldön futok maratont, ezúttal is negyed hétkor keltem, majd a sötétben felnyaláboltam félig összekészített cuccaimat és levánszorogtam a konyhába reggelizni. Több mint kilenc órát aludtam, de kivételesen nem kellett volna ilyen korán elhagynom az ágyat, mert a rajttól mindössze 25 perc sétára voltam, ha a szervezők egy elegáns húzással nem teszik fél kilencre a rajtot. Szóval megmelengettem a reggelim, meg ettem kiváló sajtot is, majd a rajtcsomagban fellelt, a technikai pólóhoz passzoló színű kenyereszsák szerűséggel a hátamon elindultam a rajt felé, negyed nyolc körül. Elég lassan haladtam, meg nem voltam száz százalékig biztos, melyik hídon is kell átmenni, de gyakorlatilag futón kívül egy teremtett lélek nem mászkált a belvárosban, azért nem volt nehéz odatalálni.
Nem volt valami nagy nyüzsgés a versenyközpontban, tényleg csak azok voltak ott, akik el akartak indulni, vagy akik ebben segítettek nekik. Nekiláttam kipróbálni a már említett rajtszám-rögzítő bigyókat, amik annyira nem K2 pólójához voltak kitalálva, hogy negyed órás szenvedésem végén egy spanyol kolléga a kezembe nyomott egy marék biztostűt, mert már nem bírta nézni, amit csinálok. Mivel akkor már két ilyen szart rögzítettem, csak köszönetet mondtam, de eltökélten folytattam a harcom, ami végül sikerrel járt, és annyit értem el vele, hogy nem volt időm kávét venni a környéken egyetlenként nyitva lévő, és éppen ezért döbbenetesen zsúfolt kávézóban.
Láttam, hogy már a rajt előtt nem kerülök sorra, ezért csalódottan leadtam a cuccom a megőrzőbe, ami nem volt más, mint egy elkerített rész az üres folyómedren átívelő egyik híd alatt. Mikor fellépcsőztem, meglepődve tapasztaltam, hogy egy matróna típusú szervező néni a Kék Osztriga bár féléves készletének megfelelő mennyiségű vazelint kínálgat egy első látásra gépzsíros vödörnek kinéző ibrikből. Természetesen megint otthon hagytam a ragtapaszokat, amiket az indulás előtt gondosan kikészítettem, ezért igényeltem valamennyit, annak reményében, hogy hátha nem fogok úgy kinézni megint a végén, mint akit legalább kétszer mellbe lőttek. A csíknyi Toi-Toi előtt is nagy tolongás zajlott, ezért egy némileg távolabbi bokor mögött nyitottam utat a bennem szunnyadó hétköznapi szuperhősnek, aki megszokott, ám teljes érdektelenségtől kísért harci kiáltással rontott elő, majd foglalta el rutinosan rajthelyét a mezőny végén. Kicsit előrébb a 4:30-as iramfutó bácsi viccesen nézett ki Rockefellernek öltözve, cilinderben, szivarral.
Nemsokára el is indultunk, kisebb tűzijátéktól kísérve. Általában elég részletesen le szoktam írni kronológiai sorrendben, hogy mi történt a futás közben, de most ehhez nincs igazán kedvem. Ennek egyetlen oka, hogy az ismeretlen, de szép helyen lefutott első ötezer kivételével (érdekes volt, hogy a 4:30-as lufik egész sokáig a 4:15-ösök előtt futottak) gyakorlatilag végig ocsmányul éreztem magam és szenvedtem valami miatt. Ennek számos külső és belső oka volt.
Elsőként persze legegyszerűbb az lenne, hogy nem voltam rendesen felkészülve egy maratonra igazából. De ezzel még csak-csak megbirkóztam volna valahogy. Demoralizáló volt viszont, hogy amit már korábban a pálya rajza alapján gondoltam, az beigazolódott: inkább az volt a lényeg, hogy ne okozzunk zavart a városban, mintsem hogy szép helyen vezessen az utunk, így például egyáltalán nem jártunk a történelmi belvárosban, illetve hiába mentünk ki a tengerpartra, nem ott, hanem egy utcával bentebb futottunk, így csak a keresztutcáknál láttuk a partot, meg azt, hogy milyen közel is van egyébként. Mindennek a tetejébe persze nem volt strandidő sem, noha egész hétvégén tavaszi jellegű, napsütéses 14-16 fok volt, de csak ezen a délelőttön beborult, 8 foknál nem volt több és legalább a táv harmadán szemerkélt az eső.
Nagy meglepetésemre a frissítőpultoknál 5k-nként semmi más nem volt, csak víz. Nem erre számítottam. K2-nek nincsenek nagy igényei, de hiába a reggeli, a 30k fölött ismételten bekövetkezett nagyhalálban elég jó eséllyel az eléhezés is nagy szerepet játszott, dacára a két energia-gélnek, amiket elég szigorú terv alapján 20 és 30k-nál adagoltam magamba. Jó, mint már említettem, a hányattatott tél, a felkészülés hiányossága is benne volt ebben. Egyre inkább megbizonyosodom róla, hogy a 27-28k-s maximális hosszúfutás nem elég. Vagyis elég, persze, célba lehet érni, de lesznek részek, amik nem fognak jól esni, hacsak nem spórol az ember olyan szinten az elején, ami már zavaró. A pesti maratonon volt eddig csak az, hogy gyakorlatilag az utolsó tízezret gond nélkül, sőt jólesően gyorsulva tettem meg. Ott viszont egy héttel előtte volt egy elég derekas hosszúfutásom Limonéből Malcesinábe… Érdekes, mondjuk, hogy az utolsó frissítésnél volt valami izotóniás lötty, vagy a placebo-hatás, vagy az energia miatt az utolsó 1,5k egész jól lement a többihez képest.
A végétől eltekintve azonban ennyi holtpontom az előző négy maratonon összesen nem volt, mint most. Nem tudom miért, a rajt és a kezdeti lelkesedés, valamint a tengerparti csalódás után képes voltam vagy fél órát, azaz nagyjából ötezret azon agyalni, hogy mi a bús halált keresek én itt egyáltalán. Teljesen váratlanul értek ezek a motivációs gondok, bár jobban belegondolva valahol érthető volt, hogy előjöttek, de örültem volna, ha nem élesben, hanem mondjuk buszozás közben történik meg. Azt hiszem, most először fordult elő velem, hogy nem valami elől futottam, hanem „csak úgy”. Magamért. Ez jóval nehezebbnek bizonyult az eddig megszokottaknál. Idővel aztán némileg háttérbe szorultak ezek a morfondírozások, mert 14-15k táján rám köszönt a jó öreg endorfin, és elég jó tempóban haladtam előre a következő, nagyjából háromnegyed órában, a szépszámú közönség nagy-nagy örömére.
Nem sokkal a félmaraton után már éreztem, hogy bármennyire is nem erőltetem a tempót (Rockefeller előtt szaporáztam, de a fordulóknál még láttam az öreget), ebből legalább Garda-szintű szenvedés lesz, cserébe még szar időt is fogok futni, a hidegben és az esőben. Igazából nem is tudom, hogy 25k után mit csináltam. Csak mentem előre, meg szuperhősködtem a kiskölyköknek, mert a név kötelez. Közben legalább kétezrenként meg akartam állni, és befeküdni az aszfalt alá, nagyjából örökre. És itt meglehetősen direkt választ is kaptam a másfél-két órával korábban feltett kérdésemre. Egyszerűen azért voltam ott, hogy ne álljak meg. Egy nap az élet, ráadásul nem is bonyolult. Menni vagy meghalni. Akármi.
Mint említettem, azért egy emberes szuperhősös hajrát sikerült abszolválnom (Madre mia! ) . Cserébe kaptam egy zacskó narancsot, meg öt eurót vissza, a chipért, kaucióként. Mondja valaki, hogy nem érte meg. Lassított felvételen átöltöztem a híd alatt, majd elkezdtem sántikálni hazafelé. A céllal egymagasságban a nem-folyóparton leültem még egy padra és kicsit rajongtam a további célba érkezőkért. Meg bőgtem egy jót. Tudom, hogy ezt csak a győztesnek szabad, és elég hamar sikerült abbahagynom, de egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene vagy egy percig. Egyáltalán nem szuperhőshöz illő viselkedés, és a legfurcsább benne az, hogy fizikailag voltam már rosszabb állapotban is maraton után, mint ott és akkor, szerintem nem is egyszer, mégsem tört rám ilyesmi. Az is igaz, hogy mentálisan feleennyire sem gyötört még meg soha verseny. Teljesen kiadtam magamból mindent, nemcsak fizikai értelemben. Szörnyű, félelmetes és fantasztikus érzés volt.
Visszafelé ettem tapast, majd vízkövesre zuhanyoztam magam, este megnéztem a majdnem háromórás tavaszköszöntő felvonulást, utána pedig a tűzijátékot. Másnap hajnalban még nyújtás után kimentem a partra a napfelkelte miatt, aztán a piacon vásárolt kolbász és tojás, meg a maradék sajt segítségével kiváló reggelit is készítettem. Visszavonatoztam Alicantéba, repültem, Pozsonyban pedig tízre megérkezett Spaki barátom. Hogy kerek legyen a nap, megismertem szíve hölgyét, aki ha minden igaz, kapcsolatuk egy jóval korábbi fázisában a Loch Ness Marathon előtt általam feladott (és a blogban is említett) képeslap címzettje volt. Hogy mik vannak.
Végezetül a válasz nem túl sikeres nyereményjátékunk kérdésére: K2 jelmeze miatt voltam kénytelen váltás cipő nélkül kihúzni négy napon keresztül, ami éppen annyi helyet foglalt, mint egy pár futócipő.
(tudom, ez most nem lett annyira szórakoztató, de legalább tényleg vége)
21097 