Buszon aludni egy verőfényes délelőttön még akkor is kifejezetten körülményes, ha az ember rettenetesen fáradt. Nekem sem sikerült, így hellyel-közzel a dimbes-dombos tájban gyönyörködtem pár perces szunyókálásaim között, míg három óra zötyögés után Valencia meglehetősen ronda buszállomására érkeztem. Elöljáróban annyit le kell szögeznem, hogy a város cseppet sem hasonlít a buszállomásra. Igaz ez akkor is, ha félálomban, talpaimon aggódásra okot adó, egyre növekvő vízhólyagokkal (a futócipőket nem arra találták ki, hogy az ember 30-32 órát viselje egyfolytában) próbáltam betámolyogni a belvárosba, térkép hiányában a buszmegállókban kifüggesztett rajzok alapján.
Igazából van valami végletekig szürreális abban, hogy Valenciának eredetileg volt folyója, ennek megfelelően a közepén egy pompás folyómeder halad végig. Csak a folyót terelték el belőle, így most egy mintegy 7k hosszú közpark kanyarog keresztül a városon, mintegy 6-8 méterrel mélyebben, mint a talajszint. Átvágtam az egyik hídon és egy kapun keresztül bejutottam oda, amit nemes egyszerűséggel csak az óváros szóval illetnék. Mivel nagyjából 11 óra volt, én meg nem akartam a szállásomon felbukkanni 12 előtt, ezért nem is iparkodtam. Ebben mondjuk egyrészt közrejátszott, hogy a tempós közlekedés már csak olyan volt, ami csak másvalakivel történhetett meg, másrészt gőzöm sem volt, hol van a hostel, szóval, ha akartam volna sem tudtam volna hova sietni.
Egy idő után bekeveredtem a piacra (utólag kiderült, hogy ez mintegy 78 méterre volt az alvóhelyemtől), amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki arra jár, mert elég nagy és rengeteg kiváló minden van, főleg a gyümölcs és sonkafelhozatal kiemelkedő. Felfedeztem egy furcsaságot is, miközben középen penészes sajtot vettem: csaknem az összes pultnál sorszám húzható, és a stand hátuljában magasra szerelt kijelzőn követhető nyomon, mikor kerül sorra az ember. Rendnek kell lennie… Reggelire vásároltam még frissen sült valamit, furcsa izékkel töltve (ilyen piteszerűséget, spenótos-kitujdamilyenes, meg halas-furaherkenytűs töltelékkel), amit a szokásosnál is elégedettebb arckifejezéssel tömtem magamba, mert igencsak megéheztem addigra.
Egy komfortfokozatot ugorva (bár ebben a tekintetben még mindig erősen tendálva a nulla felé) elslattyogtam a városházához, majd ha már ott voltam, a nem túl messze lévő vasútállomásra is betértem, mert egy nagy kék kocka, rajta „i” betűvel jelezte, hogy szívesen látják a hozzám hasonló balfék turistákat. Tarháltam tehát egy térképet, amin az igen helyes segéderő-lány bekarikázta nekem a helyet, ahol aludni fogok. Hálám jeléül megpróbáltam a helyi kiejtéssel elharapni a nyelvem a köszönöm ’c’ betűjénél, több-kevesebb sikerrel. Visszaindultam, és a Plaza Ayuntamienton egy elkerített részben tűzijáték előkészületeire lettem figyelmes. Akkor még nem sejtettem, mikor lesz és miért az előadás, de elraktároztam, mint később még jól jövő intelt.
Kiderült, hogy igazából kettőre kellett volna mennem szobát foglalni, így lehanyatlottam az előtérben és megkerestem a rajtcsomagfelvétel helyét. Amint megtaláltam, elég csúnyákat gondoltam a szervezőkről, majd arról, hogy miért kell a mindentől legtávolabbi szállodát megtenni a verseny hivatalos hotelének. Próbáltam megemészteni a tudást, majd megérdeklődtem, hogy jutok ki a térkép sarkára. Gyalog. Meg villamossal. Meg gyalog. Remek. Lecuccoltam, majd kettőkor elindultam. Egyszerűen nem hittem el, hogy képesek sziesztát tartani a regisztráció közben. A verseny honlapján ugyanis azt is kiszúrtam a regisztráció kedvezőtlen földrajzi elhelyezkedése mellett, hogy noha pénteken egész nap nyitva voltak, szombatra 14-16 óra között szünetet ígértek. Na persze.
Szóval kivillamosoztam, majd két, szemmel láthatóan szintén regisztrálni óhajtó kollégát követve megtaláltam a szállodát. Itt három dologra jöttem rá: 1. Rajta vagyok a rajtlistán, ráadásul ékezetekkel. 2. Ha másnap a rajtnál eldobok egy légzéssegítő tapaszt, az egész biztosan egy Martinez nevű egyén fején landol, mivel voltak vagy 150-en ilyenek a már említett listán. 3. Valóban képesek voltak sziesztát tartani regisztráció közben.
Ezek után a következőt láthatták a jelenlévő, közepes vagy jobb megfigyelőkészséggel rendelkező futótársak: egy, legalább négyderrickes szemekkel rendelkező ember megkeresi az egyébként puccos szálloda halljának legmélyebbnek kinéző, szabad bőrkanapéját, táskájából könyvet, majd kisebb nézelődés után egy mobiltöltőt kotor ki. Ez utóbbival négykézláb eltűnik egy ízlésesen designolt lámpás asztal mögött, ami a kanapé mellett van, majd kisebb matatás után előkerül „mission completed” arckifejezéssel, csatlakoztatja a telefonját, meglazítja cipőfűzőjét, hátradől, kinyitja a könyvét, majd nagyjából egy sor elolvasása után álomba szenderül, értékesnek gondolt tárgyaiba gabalyodva.
Mintegy hatvan perc múlva a bizarr jelenség már említett használati tárgyait hirtelen összepakolva elcaplat a „Közepes terem” felé. Ha azt mondom, hogy frissebb lettem valamennyivel, az körülbelül akkorra hazugság lenne, ami után Pinocchiót megkeresné a NASA, hogy az űrsiklókat ezentúl az orra hegyére kötve állíthassák föld körüli pályára. Mindegy. Felvettem a rajtszámot, meg a chipet, majd kiderült, hogy a chip kontroll egyáltalán nem működik, két teljesen reményvesztett ember ült egy igencsak tehetetlennek tűnő számítógép fekete képernyője előtt. Csak remélhettem, hogy nem rontottak el semmit a logisztikában, és jó eszközt kaptam. Mentem hát tovább a rajtcsomagért, amihez ügyesen elmutogattam, hogy a lehető legnagyobb technikai pólót szeretném, mert meglehetősen testes vagyok.
Általában le szoktam írni, hogy ennyi szart már régen kaptam, de a mostani rajtcsomagom tényleg mindent vitt. A szép sárga technikai póló (itt a Kelme volt a fősponzor) mellé többek között kaptam egy S-es pamutpólót, egy kb. 41-es zoknit, abból a fajtából, amit akkor se vennék fel, ha történetesen méretem lenne, vagy fél kiló szóróanyagot, valamint mindennek a tetejébe egy kicsi üveg extra-virgo olívaolajat. Viszont találtam a pakkban egy érdekes dolgot, a rajtszám felcsíptetésere használatos műanyag biz-baszt, ami ráadásul emblémázott volt a versenyre. Vettem még két energia-gélt, „ki tudja, mire lesz jó”-felkiáltással (ez persze hülyeség, az energiagél pontosan egy dologra jó), majd elindultam hazafelé.
Irgalmatlanul fáradt voltam már, de éhes is. Így visszafelé útbaejtettem a Plaza Ayuntamiento mellett a város két másik emblematikus terét (ezek egymásból nyílnak), minimális városnézés, illetve maximális ennivaló-vadászat céljából. Végül közepesen rossz döntést hozva beültem egy krimóba, és ettem egy paellát és ittam egy izomlazító sört. Az előbbi nem feltétlenül a legszerencsésebb választás maraton előtt, de elvileg itt „találták” fel. A valenciai változatát egész biztosan. Nem akartam úgy járni, mint Invernessben (valamiért az valószínűsítettem, hogy vasárnap hajnalban a boltosok sem kelnek itt fel), ezért mielőtt visszaértem volna jól megérdemelt pihenőmre, vettem még ezt-azt reggelire. Bőven elmúlt már hét, mire visszaértem, szóval az itthoniakkal történt kontaktálás és egy, még az indokoltnál is alaposabb zuhany után kilencfelé el is tettem magam másnapra. Ja, a rajtszámfelvétel közben szobatársam is lett, egy elég fura walesi srác személyben, aki kisebb derültségemre az általam jól (bruhaha) ismert Betws-y-Coed mellett lakik egyébként.
Miközben rajtaütésszerűen elaludtam, azon gondolkoztam, hogy ennyire időben még sosem feküdtem le maraton előtt, kizárt, hogy bármi probléma legyen másnap. Igazából ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
(vége)
(csak vicceltem, természetesen folytatjuk)
21097 