Elég erős déja vu kerített hatalmába Pozsony egyetlen, tehát legszebb reptere felé vonatozva. Az egész valenciai hétvége terve kísértetiesen hasonlított a Loch Ness Marathonnál már látott forgatókönyvhöz: péntek délután kivonatozás a reptérre, elrepülök valahová, ahonnan hosszabb buszúttal zötykölődöm a futás színhelyére éjszaka, szombaton felveszem a rajtszámom és kóválygok a fáradtságtól, vasárnap nyomorékra futom magam, majd hétfő délután Pozsonyba visszarepülök, ahol Spaki barátom vár engem (vagyis inkább én őt, de ez a végeredmény szempontjából lényegtelen) és áthoz Mosonmagyaróvárra. Így szólt tehát előzetesen az egyszer már bevált recept, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy mivel sokkal inkább élőnek érzem magam, mint másfél évvel ezelőtt, ezúttal délre mentem. Ezt persze némilág árnyalja az a tény, hogy február volt, nem október eleje, Dél-Európán kívül kontinensünkon most elég körülményes szervezett keretek és elfogadható időjárási viszonyok között 42k letudni.
Ültem hát a vonaton és ismét meglepődtem, hogy elég másfél órát utazni (vasúttal persze) Pestről, hogy furcsa nyelvű emberek lepjék el a szerelvényt, sőt, ugyanezen a nyelven kérje a kalauz a jegyet. Sebaj. Kicsit hamar értem ki Pozsonyba, de nem akartam kockáztatni, egy 1000k-re lévő maratonos hétvégét alapjaiban renget meg az, ha az ember lekési a repülőt a nulladik lépésben. Így volt egy kis időm bolyongani. Persze esett az eső, amíg beazonosítottam, szerintem nekem milyen jegy kell a 61-es buszra, ami kimegy az állomásról a reptérre, és kinyerjem azt egy automatából, valamint beszerezzek egy olyan szendvicset rengeteg hagymával, amilyet itthon nem lehet kapni. Mivel elejét kívántam venni bármilyen feszültségnek a nemzetiségemet illetően, kínosan ügyeltem arra, hogy csak és kizárólag angol nyilvánuljak meg.
A reptéren kávéztam egyet, majd életemben először kihasználva az online check-in könnyebbségeit, beszlalomoztam a biztonsági ellenőrzésen át a tranzitba. Itt szeretnék kitérni arra, hogy miért az a beszámoló címe, ami. Mivel ha vittem volna csomagot a repülőre, az kábé duplájára emelte volna az utazás költségét (és egy fémvázast is maximum félig tudtam volna telerakni négynapnyi cuccal), ezért mindössze egy hátizsákkal vágtam neki a kalandnak. Ez viszont némi fejtörést okozott: másfél évvel ezelőtt a futócipőm _befért_ ugyanebbe a hátizsákba, most viszont esély sem mutatkozott erre, pedig ugyanannyi időre, ugyanannyi váltás cuccal, ráadásul egy másik, de ugyanakkora, sőt, kisebb trafójú laptoppal kerekedtem fel. Aki rájön, mi okozta a különbséget, megkapja mondjuk azt a remek zoknit, amit a fősponzor adott a rajtcsomagba. Szóval kénytelen voltam versenylábbeliben átverekedni magam a szlovák télen a spanyol tavaszba. A tranzitban üldögélve egy 16 éves forma lányt, meg az anyukáját nézve arra kellett rádöbbennem, hogy öregszem. Meg arra is, hogy igazából nem érdekel.
Alicante messze van, majdnem három óra volt az út, a végén már cefetül untam, és mivel vagy fél óra késéssel indultunk, sejtettem, hogy le fogom késni a buszt, ami elvileg éjjel fél egykor indult volna Valenciába. A mellettem ülő osztrák lány elég fura teremtés volt, nem értettem, hogy ha egy biofarmra jön két hónapra dolgozni a spanyolokhoz, miért angol nyelvleckéket pakolt elő magának az útra. Viszont megmutattam neki, hogy attól, hogy fapadossal megyünk, nemcsak a lámpa gombot lehet megnyomni, hanem a másikat is, és akkor odajönnek kedves nénik. Már persze ha valaki képes venni valamit repülőn a mély levegőn kívül…
Mivel a tervezett három óránál korábban értünk be, a késés dacára volt halvány esély, hogy beérek a mindössze 9k-ra lévő buszállomásra (nem futva), így céltudatosan robogtam ki terminálból, majd céltudatosan komorodtam el annak konstatálása közben, hogy elment az utolsó busz befelé a városba. Szerencsére voltak sorstársaim is, egy osztrák (Benjamin) meg egy cseh srác (nevezzük, mondjuk Vaclavnak, mivel még egy mondat erejéig fog szerepelni a blogban, ez többé-kevésbé lényegtelen), akikkel fél perc gondolkodás után megállapodtunk, hogy megosztunk egy taxit, ha már mind a hárman a buszállomásra igyekszünk.
A taxiknál kezdetét vette a három napos „kézzel-lábbal” hadművelet, amit legutóbb az olaszoknál jártam végig, a spanyolok sem beszélnek jobban angolul, sőt („English? Horribile”). Az én spanyol tudásom nagyjából háromszorosa az itt már ismertetett olasz tudásomnak (olyan kacifántos kifejezéseket is tudok, hogy „dos cervezas, por favor”, meg az örök non-plus ultra, a „non hablo espanol”, amivel általában a véletlenül az embernek címzett hadarásáradatot lehet elhallgattatni, valahol a negyedik mondat tájékán), de ez sem tűnt egyáltalán elégnek. A reptéri taxik egyébként furcsán álltak be, teljesen fordított logikával, mint megszoktuk. Amikben ültek a sofőrök, és sorban álltak, azok közölték, hogy nem ők a per pillanat használhatók, hanem a szemben, a parkolóban egymás mellett állók, amiben nem ül sofőr. Érthető.
Végül a fejenként a buszjegy költségének duplájáért hamar bejutottunk, és egyetlen perccel (0 óra 24 perckor) a buszom kiírt indulása előtt kipattantunk a járműből. Busznak azonban nyoma sem volt. A jegyirodában lévő nénit meg hiába próbáltam hang-, kéz és egyéb jelekkel kifaggatni, hogy akkor most mi is van, ő adott nekem egy jegyet a következő buszra Valenciába. Reggel hétre. További pajtaszínház után számomra az derült ki, hogy nem is volt olyan járat, amit el akartam érni. Benjaminnal elbúcsúztunk Vaclavtól, akinek a szállása ott volt valahol a környéken, és mivel új osztrák ismerősöm két óra múlva indult busszal Granadába, kerestünk egy nyitva lévő italmérést, sör fogyasztása céljából. Találtunk egy jobbára ártalmatlannak tűnő helyet a közelben, barátságos törzsvendégekkel és egy kolumbiai pultos hölgyeménnyel. Ha minden igaz, sikerült helyi sört vennem, két kis üveg Mahou barna képében. Benjaminnal aztán eljátszottuk a ki volt több helyen Európábant, meg egyéb okosságokat, aztán felraktam a buszra, én meg lefényképeztem a kifüggesztett Alicante térképet, hogy a gép kijelzőjén legyen valami támpontom, ha már úgy alakult, hogy lett majdnem öt órám várost nézni.
Kisétáltam a tengerpartra, közben vérig sértettem egy csövest, mert nem vettem tőle hasist (Lisszabon óta tudom, hogy a kedves „’sis, ’sis?” kérdések mit takarnak), majd nem adtam neki pénzt sörre. Ez egy kemény világegyetem. Botorkáltam két órát, láttam sok szép dolgot, meg kiderült, hogy a kivilágított, a város majdnem közepén, egy magas sziklán lévő várba nem lehet felmenni. Visszamentem a buszpályaudvarra, ahol volt egy non-stop büfé, egy újabb kávé/péksüti kombó után felmentem a kisebbik dombra a városban, amin szintén van valami erődféle, de jóval kevésbé impresszív.
Ennél a résznél már iszonyatosan fáradt voltam, így visszamentem ismét a buszpályaudvarra, ahol aludtam egy fél órát a kinti padon (szerencsére volt vagy 9 fok), meg megcsodáltam a „Linea de Policia” szalaggal lezárt vécét, aztán felkászálódtam a buszra, ami harmadmagammal elindult Valencia felé. Akkor még nem gondoltam, hogy a beszámoló első részének végén még el sem jutok a maraton színhelyére.
(folytatása következik)
21097 