Idén még nem is írtam a jobb híján „rendes kerékvágásnak” nevezehtő valamiről, ami igazából a legritkább esetben marad fenn hosszú távon körülöttem. Szóval kedvenc tablettáimnak hála, már az ünnepek táján is futottam pár óvatosat, de igazából január hetedikén léptem vissza a valós futóvilágba, pontosan egy nappal az ultra(…)hang előtt. Gondoltam egy erős 10k után biztosan jobban látszik, ha van valami gond. Nem látszott.
A dupla doboznyi gyulladáscsökkentő remélhetőleg végleg elűzi a titokzatos nyilallásokat, egyelőre jó úton jár a hatóanyag. Én meg szép lassan megpróbálom visszanyerni a közel másfél hónap alatt eltékozolt erőnlétemet. Cefet rosszul ment az elején. Bár ez így nem teljesen igaz, elvégre két hete, mikor a szokásos focira mindössze négyen gyűltünk össze, nem én szedtem a fülemen a levegőt fél óra után. De azért van mit pótolni, főleg ezzel az idióta ötlettel a fejemben, hogy csakazértis Valencia.
Szóval a kettővel ezelőtti héten próbáltam valamit visszaszerezni, szerda-péntek ritmusban két 10k meg egy erősebb 7k volt az adag, elég félszívvel sikerült, hétvégén aztán egy születésnapra voltam hivatalos, aminek eredményeként kimaradt a szombat, a rekreációra meg ráment a vasárnap. Nagyon ráment. Szabolcsban tudnak ünnepelni. (És persze Boldog Szülinapot, tesóm!)
A múlt héten elmaradt a foci is, szóval önmagamra voltam utalva, elég csúnya módon. Ismét csak három futás fért be az időmbe, kedd-csütörtök intervallumban, nagyjából egyenletesen a szokásos tízesek, de az egyik közepét résztávozva, egy másikat meg iramjátékosan. Továbbra sem voltam elragadtatva magamtól, de azért valahol kezdek már élni futószempontból. Mondjuk a múlt héten már rohadt hideg volt, ez azért nem segít. Továbbra is folyamatosan próbálkozom egyébként a reggeli futással, de annál tovább még nem jutottam, hogy lenyomtam hajnalban az órát, felkapcsoltam a villanyt, előszedtem Kálmánt, letettem a fotelba, elsőtétítettem, majd visszafeküdtem aludni.
A múlt hétvége megint kimaradt, mert pénteken Kaposváron voltam egy konferencián, ami a vártnál jobb móka volt, egész tűrhetően sült el a szekcióm is, mindennek a tetejébe sok ismerős volt, illetve lett pár új, aminek örülök. Ha már elvergődtem az ország másik végébe, ottmaradtam a Balatonon, és a szombat döntő többségét kitöltötte az újabbkori belépésem óta immár harmadik Csirkepogó próba. Egész jól ment, még a végén tényleg meg fogok tanulni gitározni rendesen. Évek kérdése. Lehet, hogy anno mégis a többhúros lett volna a jó megoldás? Sebaj. A vasárnapról csak annyit írok, hogy falun élek és Dezsőnek meg kellett halnia.
Mindezek után hétfőn döbbentem rá, hogy már nincs harminc nap a rajtig, azaz lassan-lassan jönne a tapering, nekem meg még egy tetves hosszúfutásom nem volt az novemberi félmaraton óta. Így némileg rendhagyó időpontban, hétfőn este hatkor nekiindultam a mostani „felkészülés” valószínűleg utolsó előtti, és egyben első komolyabb távjának. Rá fogok én kefélni Valenciában… Szóval a hideg miatti dupla póló/dzseki kombóban nekiindultam a horgászverseny-pályának. Teljesen jól ment egyébként, eltekintve attól, hogy egy idő után jégcsapok kezdtek el lógni a szakállamból, majdnem úgy nézett ki az arcom, mint valami tornác. Végül 1 óra 50 perc lett a vége (olyan 18k-19k körül), a hideg kicsit megszurkálta a bal térdem, de azért nem volt vészes, a mai focin már nem éreztem.
Futás közben arra jöttem rá, hogy milyen szép az Alföld télen, de ha jobban belegondolok, sötétben és hóban gyakorlatilag semmi nem látszik belőle, szóval a sötét meg a hó a szép igazából. Miközben átfutott az agyamon Valencia, valamiért eszembe jutott Michael Douglas örökérvényű monológja is a point of no return-ről az Összeomlásból. Hogy honnan lehet még visszafordulni. Aztán rájöttem, hogy ilyen pont nem létezik. Illetve, dehogy nincs. Sőt, rengeteg. Minden reggel, amikor az ember kinyitja a szemét. Egy nap az élet.
21097 