Eljött hát a nyár, én meg haza az Államokból, ami után a rendes nappal-éjjel ritmusban létezés is a nehezemre esett, nem hogy a futás. Ennek ellenére nekimentem negyedik félmaratonomnak a Hortobágyon, és megtanultam azt a leckét, hogy lehet minimális felkészüléssel jót futni, csak azt ésszel kell, nem úgy, ahogy én tettem. Persze, nem volt katasztrófa, de elindult az a négy versenyből álló sorozat, amiből hármon nem jól osztottam be az erőmet (illetve az első versenyen nem nagyon volt mit beosztani…), de ne szaladjunk ennyire előre.
Szóval ott álltam nyáron, leengedett lufiként, alig két hónapnyi idővel egy csaknem teljes felkészülésre, ami egész egyszerűen nem tűnt elégnek. Főleg, hogy majdnem az egész júliust végigszenvedtem a hőségben, formán kívül poroszkálva. Tényleg szeretek futni, de abban a hónapban jóval kevesebb futott ezret tettem meg örömmel, mint amennyit küszködve. Mondjuk nem csak Kálmán büszke tulajdonlása mondatja velem, hogy jobb télen futni, mint nyáron, a hőség azért elég csúnyán lerendezett párszor, egyszer a teljes kikészülésig is.
Aztán valahogy mégis sikerült előcsalogatni azt, amit nagy valószínűséggel még a téli futások alapoztak meg, és augusztus végére egész tűrhető állapotba keveredtem, meg visszanyertem a versenysúlyomat is, ami sosem hátrány. Éppen jó passzban voltam tehát, szóval optimistán vágtam neki az idény legfurcsább versenyének a Velencei tó körül. Ez a futás azért volt jó, mert voltak néhányan valódi ultrások, el lehetett csípni pár dolgot annak a hangulatából („Any idiot can run a marathon, but it takes a special kind of idiot to run an ultra”).
És aztán jött a Nike, némi múltba révedezéssel. Ez a félmaraton mindig kicsit furcsa lesz nekem most már, ha indulok még itt valaha egyáltalán. Annak ellenére, hogy majdnem egyéni csúcsot futottam, továbbra is úgy gondolom, nem igazán csináltam jól, talán az egy évvel azelőtti nagyhalál miatt, de valahogy a fejemben maradt, az, hogy nem gyorsíthatok. Aztán az is lehet, mégsem maradt bennem több, ez is csak tévképzet. Néha nehéz elkülöníteni, hogy miből tanuljon az ember, és miből ne.
Az olasz maraton jó volt, kivéve természetesen a tényt, hogy majd egy órát futottam a végén az önkívületen túl, lassított felvételen, mert elrohantam az elejét. De sebaj. Igazából ennek minden részletét leírtam akkoriban, nem úgy, mint az egy héttel azután, szintén jó nagy ostobaságból lefutott pesti maratont. Nem ez volt véletlen, és azonkívül, hogy koffein kapitány jelmeze egy bűzös csomóban feküdt a sarokban, azért is a mellőztem a hétköznapi szuperhőst, mert szerettem volna végre egy versenyen tökéletesen senki lenni. Ha nem vagy beöltözve, az égegyadta világon senkit nem érdekelsz (főleg ha nem is szólsz senki ismerősnek, hogy elindulsz), egy futó vagy az 1500-ból. Mondjuk 35k-nál egy srác kérdőre vont, hogy hol van a kapitány, kénytelen voltam elszomorítani. Mindenesetre jól esett ez, főleg itthon (meg azután, hogy hét hétvége alatt négyen futottam legalább 21k-t). A hosszútávfutó magányossága.
Jelen pillanatban arra gondolok, hogy ez a két közeli maraton némileg közrejátszik a mostani krónikus sérülésemben, de persze bizonyítani nem tudom, és lehet, nincs is igazam, mindenesetre október közepén kezdődtek a nyilallások, amiket aztán persze november végéig leszartam. Futásilag nem is voltak ezek valami aktív idők, bár három héttel a dupla maraton után visszakocogtam a mókuskerékbe, meg egyre többször Kálmánba. Próbáltam nem szétesni a fájdalmak ellenére, és ez sikerült is. Ha hülyeségeket és álfilozofikus blablát akarnék írni, azt is mondhatnám, hogy ha megtanul az ember a fájdalom közben is mosolyogni, többé nem érheti baj.
Az év utolsó versenye mindjárt három is volt, igazán jól esett, talán az egész év legjobb három napja volt az a Boogie Mamma-Social Circkle koncertek-maraton-cspg-próbák hétvége.
Aztán már értékelhető dolog nem történt a tavalyi év végén. Összességében nem tudom, hogyan értékeljem 2009-et. Volt csomó jó dolog, meg csomó nagyon nem annyira jó. A futás, vagy a futással kapcsolatos utazgatások közben mindenesetre rájöttem pár dologra, amiknek egyrészt evidenciának kellett volna lennie egy felnőtt ember számára, másrészt segíthetnek abban, hogy wannabe bipoláris létemre kiegyensúlyozott emberként tengessem hétköznapjaim a továbbiakban. A bírói tévedések ugyebár hosszú távon kiegyenlítik egymást.
Ma eldöntöttem, hogy az előző bekezdés ellenére azért a hülyeségről nem mondok le, ezért belevágok mégis a valenciai kalandba. A továbbiakban tartom magam ahhoz, hogy olyan városban, ahol már voltam, nem futok maratont (így Monaco és Edinburgh ki is esett). Szóval a Never Been TOurist következő útja egy spanyol hétvége lesz, ha minden jól megy. Ha valaki szeretne jönni, szóljon. Az autót nem tartom most jó ötletnek, valószínűleg a Budapest-Pozsony-Alicante-Valencia-Alicante-Pozsony-Budapest útvonal lesz a nyerő (most 40 euro a repülőjegy oda-vissza). Lesz minden, mi szem-szájnak ingere, maximálisan low-budget módon. Odafelé például valószínűleg kapásból reptéren alvás. Mindez február 19-22-én.
Végezetül a megkezdett top10 második fele (nemzetközi sztárokkal):
- the hex dispensers – my love is a bat
- happydeadmen – we swim
- death wish kids – whips and furs
- spark – up’n’downs and wet shoes (ez némileg csalással kerülhet csak ebbe a listába)
- jay retard – can’t do it anymore
21097 