Ha feltesszük azt, hogy rendszeres olvasóim, mind az öt és felen azért tekinthetők rendszeres olvasónak, mert valamilyen megmagyarázhatatlan indokból nem érzik időfecsérlésnek azt a pár percet, amit írásaim elrabolnak életükből, neadjisten még hellyel-közzel szórakoztatónak is találják, akkor igazából nem adhatok számukra mást karácsonyra, mint pár karaktert. Igazából persze nem nagyon lenne miről írnom, de mivel majdnem itt az év vége, akár végig is nézhetem, mi történt velem idén, mint futóval. Megpróbálok olyan eseményeket felidézni, amiket nem írtam le, de relevánsak, vagy így utólag érdekesnek tűnnek.
Sok, nagyon sok minden történt idén, talán túl sok is, főleg jövés-menésből. Legalábbis most úgy érzem (és ezt nem a sérülés mondatja velem), hogy kicsit a kelleténél többször ültem az első, háromkor induló Budapest-Szolnok személyen, repültem öngyilkos járatokkal vagy épp aludtam vonaton, állomáson vagy reptér padlóján, meg úgy általában, csináltam olyan dolgokat, amiket jó szokásomhoz híven legalább egyszer nem ártott volna meggondolni. Ugyanakkor valójában szarul érezném magam, ha bármit meggondoltam volna.
Jól hangzana most olyan statisztikákkal kezdeni, hogy „idén 2481k-t futottam”, de közel sincs fogalmam se, valójában mennyit. Az fix, hogy versenyen kb. 250-et (három teljes maraton, egy darabokban, meg három félmaraton, plusz egy csúcsfutás), amúgy meg szerintem még vagy ötször ennyit. Ha 25k-s heti átlaggal számolunk, ami reális (jobb hetekben simán lement ennek a duplája, és volt annyi jobb hetem, mint amennyi nullás, sőt), akkor legyen mondjuk 1600 és így ki is jön az, hogy két cipőt futottam szét béna lábaimmal, négy országban.
Nagyjából pontosan egy éve lettem birtokosa Kálmánnak, aki elég sokat látott az azóta elmúlt időben, bár nyáron főleg csak a szekrény belsejét, de ezért szerintem egyetlen téli futónadrág sem haragudhat. Szóval egy éve új nadrágban, új cipőben és a Taunton nevezéstől kapott pozitív energiákkal róttam a fagyott, havas aszfaltot. Most így visszaolvasva kicsit vicces, hogy tavaly januárban még az azóta teljesen bevált horgászversenypálya közelében sem jártam, aztán március végén meg már bőven el is hagytam. Szóval új év volt, új remények, és deres szakáll. Meg egy teljesítménytúra, amit valami kezdetének gondoltunk szesztestvéremmel, de azóta sem sikerült tradícióvá avatni, bár épp tegnap kaptam levelet, hogy most január 16-án lesz ugyanaz (A híd túl messze van), lehet beiktatom ismét. Rég gyalogoltam 60k-t. Vagy kilencvenet, haha.
Februárban odáig vetemedtem, hogy uszoda-bérletet vásároltam, sajnos a közegellenállástól való döbbenetes ódzkodásom miatt továbbra is van még vagy két alkalom a tízből… A két ünnep közt még az is megtörténhet, hogy elnézek egyszer, csak az íze miatt, hátha megváltoztam, meg nem vész kárba az a két alkalom, jövőre már nem érvényes a bérlet. Szóval nemsokkal később felfedeztem a Mol-bázis mögötti holtágon a horgászversenypályát, ami aztán egész évben a hosszúfutásaim kedvenc célpontjává vált. Februárban voltam először lázas beteg, ebben az évben háromszor adtam elő ilyet, ez a szokásosnál több. Nem tudom, hogy miközben az általános erőnlétem jóval jobb, sokkal többször vagyok fáradt is mostanában, azaz remek táptalaj a különböző fertőzéseknek. Ennek ellenére ez volt az a hónap, amikor először felmerült az iramjáték, mit olyan, vagyis észrevehetően javultam magamhoz képest. Ekkor kezdett teljesen kialakulni a heti ötszöri futás,mint ritmus, amikből voltak hosszabbak, rövidebbek és intenzívebbek, vasárnap a szokásos hosszúfutással. Érdekes, hogy magamtól is egy olyan rendszerre kezdtem beállni, amit egyébként az edzéstervek ajánlanak.
Március újabb bizonyítéka volt annak, hogy bipoláris vagyok, vagy legalábbis igen közel állok hozzá – ez az írásaimon is meglátszott. Mindenesetre tavasz volt, lelkes voltam, kivéve mikor nem és egyre növeltem a hosszúfutásaim távját. Ez volt az a hónap, amikor rájöttem, hogy élettanilag is mennyire megváltoztatott a futás, és itt sokkal inkább gondolok a 15-tel alacsonyabb nyugalmi pulzusomra, mind a felszívódott pár kilóra. Ha már élettan: ez volt az a hónap is, amikor jelentkeztek az első sérüléseim, egy combizom-, illetve pár nappal Taunton előtt egy bokaszalag-húzódás képében, de átvészeltem őket. Így utólag visszagondolva annyira hiszek a futásban, hogy a márciusban sikeresen letett elméleti és eü. vizsga ellenére azóta sincs jogsim…
Az április finoman szólva is kaotikus lett. Egyrészt fura érzés egy évvel a buszból való kinézegetés után egy dél-angliai kisvárosban félmaratonon futni, ráadásul a téli, lelkiismeretes felkészülés hatására először két órán belül célba érni. Másrészt nehéz dolog rájönni valaminek a működésképtelenségére, amiről egész sokáig azt hiszi az ember, hogy pedig mennyire jó lenne. A félmaraton és az itt nem részletezett wales-i kirándulás között volt pár napom Londonban, ehhez két említésre méltó élmény is fűződik: az egyik a The Damned United megtekintése, ami a Fanboys mellett az idei Top5-ben van nálam, másrészt sikerült Hackney-ben (London, E8) futnom egy nagyjából 17k-s etapot, amolyan tipikus vakrepülés módon. Fogalmam sem volt, hol vagyok, csak futnom kellett, és futottam is, mindenféle ismeretlen parkokban, meg csatorna parton, sőt a városrész központjában is, elég érdekes élmény volt.
Mint ahogy Krakkó is, ami igazából az év hangulati mélypontjává avanzsált, miközben minden más szempontból nagyon jól sikerült kis trip volt, jó társaságban, jó időben, valószínűleg megdönthetetlen egyéni csúccsal a végén. De hát ahogy Puhl Sándor remekül megfogalmazta a keleti bölcsességet: a bírói tévedések hosszú távon kiegyenlítik egymást. Loch Nesshez képest közel háromnegyed órát javultam, ami inkább azt mutatja, mekkora határtalan naivitással és optimizmussal futottam neki az első maratonomnak, nem pedig azt, hogy mennyire jó voltam a másodikon. Ha ezt az optimizmust koncentráltan a hétköznapokban képes lennék a környezetembe sugározni, csak vigyorgó emberek lennének több négyzetkilométeres körzetben, de lehet, hogy a koncentrált hibbantság még a Föld röppályáját is módosítaná. Krakkó abból a szempontból nevezetes még, hogy itt debütált szuperhős-egyenruhám utolsó kiegészítője, a legendás kívül hordott alsónadrág. Meg a második maszkom, merthogy Tauntonban elhagytam az elsőt. K2 azóta nagyjából ugyanúgy néz ki, az arcszőrzet hosszát kivéve.
Májusban hagytam abba először hirtelen felindulásból a blogot, de ezt igazából már senki nem veszi komolyan rajtam kívül, én is csak napokig, de ez a már sokszor említett, néhol követhetetlen hangulatingadozásaim eredménye, nincs mit tenni ellene. Ugyanakkor ez volt az a hónap, amikor először eljátszadoztam az ultra gondolatával is, ami tulajdonképpen két jó verseny után kézenfekvő, ugyanakkor szokás szerint agyatlan elképzelés volt már akkor is. Főleg mert a május-június futás-szempontból teljesen értékelhetetlen volt. Részt vettem ugye egy csúcsfutáson, ami szenvedésnek nem volt rossz, de azon kívül sikerült eljutnom Szalonikibe, meg San Franciscoba. Ez mindkettő nagy élmény volt, másrészt futós szempontból totálisan szétziláltak mindenféle rendszert, amivel időben elkezdhettem volna készülni az őszre. Mondjuk, igazából nem panaszkodom, sőt. Júniusban megvettem idei második cipőmet is, nagyjából tartom az egy pár/félév ritmust. Kezdett az egész futás biznisz rutinelfoglaltsággá válni. Hamarosan megtudjuk, hogyan birkóztam meg ezzel a második félévben.
Ezévi futós top10 első fele (magyar előadók, a sorrend valójában lényegtelen)
- boogie mama: négyeshatos
- üllői úti fuck: holland rémület
- kernel panic: 0:30
- 88-as csoport: orosz tél
- modells: bűnhődés
(to be continued)
21097 