Valahogy mindig furcsa érzés tölti el az embert, ha valaminek vége lesz. Így van ez az őszi futószezonnal is, aminek zárását valami szürreális elégedettség lengte körül. Na, szóval, ott ejtettem el grafomániám fonalát, hogy a múlt héten csak egyet futottam, méghozzá szerdán, meglehetősen ellenséges körülmények között, mégis jókedvvel, bőséggel. Csütörtökön aztán felkerekedtem, bár még nem a balatoni hosszú hétvégének vágtam neki, hanem átmozgató edzésre voltam hivatalos: másfél év kihagyás után Boogie Mamma koncert volt, amit természetesen az első sorokban kellett végiggimnasztikáznom. Azt ugyan nem gondoltam, hogy egy papírpocok fülszőrét fogja ezentúl játszani a szakállam egy darabja, amit a színpadon vágnak le, de sebaj. Tehát jó móka volt, ha minden igaz, januárban saját szervezésben lesz BM koncert Szolnokon is, a banda jelentős része legalábbis nem zárkózott el ettől a lehetőségtől.
Pénteken aztán némileg álmosan dolgozgattam, majd egy hadseregnek elég cuccal nekiindultam a hosszú futóhétvégének, amit péntek este Pesten még egy Social Circkle koncert előzött meg. A bostoni srácoknak duplán jár az elismerés, egyrészt mert nincs myspace oldaluk, másrészt pedig harmincnapos Európa-turnét csinálni day-off nélkül elég betyáros teljesítmény. Mivel a pénteki a 28. állomás volt, már meglehetősen gyűröttek voltak, de aztán akkora megőrülés lett, amit ritkán látni (és már az előzenekarok is nagyon döngölősek voltak, a fél SAY fémjelezte Ninpulators nagyon jó lesz, a Witkin meg legalább annyira fasza, mint amilyen ritkán lehet őket látni). Sikerült is bemelegítenem másnapra, aminek a telefonom látta a kárát, amit magamnál felejtettem. A buli vége felé akkora kicsi a rakás alakult ki, amit ritkán látni, de sajnos erről a látványról most is lemaradtam, mert nálam legalább húszan voltak kedvezőbb pozícióban…
Két óra alvás után elég botrányos volt felébredni ébresztőóra és telefon nélkül, de valahogy sikerült az utolsó pillanatban, így gitárral meg fémvázassal rohanva még épp elértem Kelenföldön a gyorsot Siófokra, amin próbáltam futókész állapotba aludni magam a kétórás út alatt. Már tavalyról ismertem a járást, így a restiben megivott kávé után egyenesen a rajtszámkiosztáshoz mentem, majd elbattyogtam a történések epicentrumába kicsit nézelődni, aztán elvonultam átöltözni. A ruhatárnál mikor a fentebb felsorolt pakkhalmazt leadtam, elég hülyén néztek rám, főleg mert akkor már kívül hordtam az alsógatyám. A kitelepített toi-toi-ok egyikében aztán helyére kerültek szuperhős identitásom hiányzó darabjai is, majd a jól ismert kiáltással kirobbantam a fülkéből és elindultam megszokott rajthelyem, a mezőny vége felé.
Az első táv 14k volt, azaz harmadmaraton. Nem voltak még lenn szombat délelőtt olyan sokan, mint tavaly a félmaratonon, hiába no, az a divatos, „legyőzhető” táv. Voltunk jópáran fekete rajtszámosak is, akik mind a háromra (14+7+21), azaz a nagyképűen maratonnak csúfolt versenyszámra neveztünk. Szeretem ezt az évvégi versenyt, mert sokan vannak lenn, jó a hangulat, érezni, hogy év vége van, meg kétnapos, nem csak odamennek az emberek, futnak, aztán hazamennek. A 14k-tól igazából nem tudtam, hogy mit várjak, ilyen rövid versenyen szinte nem is indultam el, csak kettőn, a legelső versenyemen (12k a Hortobágyon ugye), meg a Kékesre felfutáskor, de ez utóbbi azért más kategória. Gondoltam, majd megyek a mezőnnyel, majd kialakul valami olyan tempó, ami pont jó nekem.
Ez a táv is két körben volt kijelölve, mint tavaly, meg idén a félmaraton, csak indulni az ellenkező irányba indultunk. Ez igazából lényegtelen. Hagytam, hadd vigyenek a lábaim, csak arra figyeltem, nagyon ne fussam ki magam, az nem tűnt szerencsésnek a legelső futamon a háromból ugyebár. Az első kört mondjuk majdnem végigpofáztam, K2 mibenlétét még néha meg kellett világítanom különböző embereknek, a parton visszafelé meg a babakocsit toló figurával kellett megbeszélnünk a frissítés, a magyar és német KRESZ közötti nüansznyi különbségeinek, valamint a svájci társasházak furcsa szabályainak igen izgalmas témaköreit.
Bírtam jól, bár akkor már két napja nem aludtam rendesen. Végül valami egy huszonkettőt mutatott az óra, mikor átfutottam alatta (szerencsétlen szpíker már-már elnézést kért, hogy képtelen megjegyezni, ki is a palástos alak), de mivel a kijelzőt a hat perccel előttünk induló valamilyen országos bajnoksághoz igazították, ezért egész elfogadható időt jöttem elsőre (1:15:35-öt, a második köröm megint majdnem két perccel lett jobb, mint az első). Jó volt, és a rám nem jellemző gyors tempó ellenére egészen egyben maradtam a végére is.
Átöltöztem, majd miközben egy kis forralt bort iszogattam, összefutottam egy volt gimis osztálytársammal is. Épp azon gondolkoztam, hogy szereznem kellene egy telefont, mert sosem jutok el Csp-próbára, ha nem tudom felhívni a tagokat, amikor a versenyről kisfilmet készítő stáb kérdezős tagja nagy boldogan közölte velem, hogy én vagyok Koffein Kapitány. Gratuláltam neki a megfigyelőképességéhez, majd lenyúltam a kártyafüggetlen telefonját, azzal az ígérettel, hogy másnap K2 természetesen a mikrofon és a kamera elé áll (persze, persze).
Sikerült elérnem Peti barátom, akinek autója segítségével máris Zamárdiban voltunk, a Csirkepogó fantasztikus próbahelyén, ami megszűnéséig a helyi tévé fejállomása volt a művház tetején. Itt megismerkedtem Zénóval is, aki az új, csöves erősítőm lesz, majd ha kifizetem. A próba részleteivel nem fárasztok senkit, mivel csaknem két év után gitároztam megint a zenekarban, némileg fáradtan, el lehet képzelni a végeredményt.
Az utolsó pillanatban értünk vissza Siófokra, így az autó mellett szuperhőssé válva ügettem el a rajt felé, hogy elindulhassak életem valóban legrövidebb versenyén. Hülye érzés volt nekiindulni 7k-nak, nem vagyok én ehhez szokva, nem szeretem a sprintet. Ráadásul akkora már el is fáradtam, elég nehézkesen szedtem a lábam, nem esett valami jól a futás, féltáv után már csak azt vártam, hogy vége legyen, pedig akkor általában gyorsulni szoktam. Mondjuk szürkületben futni a Balaton-parton azért jó móka, de hogy mennyire idegen tőlem a rohanás, azt jól mutatja, hogy az időm gyengébb lett, mint délelőtt a második, gyorsabb köröm… Sose hittem volna, hogy egy ilyen típusú vetélkedőn a legrövidebb táv a leggonoszabb.
Címszavakban az este további részében még közös zenekari vacsora sikerült Dokiéknál, akinek anyukájának ezúton is köszönjük ezt még egyszer, majd annak ellenére, hogy aludtam el ülve, még Balatonszabadi régi legendás, tíz év után most először játszó zenekarát, a Light Rock Cafe-t is láttam. Másnap reggel aztán sikerült barátaim és zenésztársaim arcára némi vigyort és reményt csalnom, mert az előző napinál magamhoz képest jóval ügyesebben pengettem. Na ja, a rutin, meg az alvás.
És akkor elérkezett idei utolsó rajtom is, a változatosság kedvéért félmaraton, amiből ebben az évben egész pontosan ez volt a negyedik. Érdekes, hogy a félmaraton mániát, azaz a négy évszakban mind a négy BSI szervezésű félmaratont teljesítők ezután érmet kaptak, pedig az első félmaraton, a tavaszi az valami hasonlóan összeadogatós verseny volt. Én meg Tauntonban igazi félmaratont futottam ugyanaznap, mégsem kaptam érmet, pedig a többi hármat abszolváltam… Mondjuk egy vasdarabbal több nem oszt, nem szoroz.
Jó sokan voltak a rajtnál, mint már írtam is, a félmaraton vonzza az embereket. Jómagam kicsit aggódtam a második kör miatt, mert enyhén éreztem az előző napot a lábamban, de gondoltam, ez elmúlik valahol a harmadik ezres táján. Elkezdtem hát óvatosan a mezőny végével kocogni, itt az elején nem is lehet nagyon rohanni, nem szűkek ugyan az utcák, de nagyon sok a futó, szóval van idő belerázódni, akar a fene előzgetni. Miközben szokatlan jókedvvel kocogtam a második kilométerjelzőnél úgy gondoltam, hogy megpróbálom egy kicsit érdekesebbé tenni a versenyt, ezért hevenyészve lefordítottam azt a rigmust, amit még kedvenc jelmezes barátaimtól tanultam a Loch Ness Marathonon („15 miles, but i don’t care…”), és elkezdtem énekelni azt az adott tábláknál. Ez elsőre megrökönyödést keltett, de egy idő után megszokták, és volt, aki énekelt velem, meg egyszer egy nagyobb csoport engedelmeskedett a „…tedd a kezedet fel!” résznek. A kedvencem az volt, mikor egyszer a parton vagy négyszáz méterrel mögöttem kezdtek bele a dalba, mert elsajátították. Az igazán kínos pillanat 8k-nál volt, annyira elmélyedtem épp egy beszélgetésbe, hogy rosszul számoltam ki a hátralévő távot, mondjuk az első sor után erre vagy 17-en hívták fel a figyelmem…
Pár másodperccel egy órán belül végeztem az első körrel, de kezdtem nem jól érezni magam. Kijött az előző napok össze-vissza rohangálása, illetve a mezőny is szétszakadozott, elfogytak a beszélgetőtársak is. Irgalmatlanul rossz volt a következő háromezer, pedig a fele után általában könnyebnek érzem a félmaratont. Elszenvedtem magam a partig, ott aztán újra sikerült visszatérnem az életbe, mert a tó akkor is szép. Egyébként Monspart Sarolta kétszer is megpróbált rábeszélni, hogy a maszk hülyeség, szerencsére mindkétszer 6 másodperce volt erre, amíg hallótávolságban voltam, szóval nem sikerülhetett neki. Majd egyszer talán átérezni K2 lényegét.
Egyetlen hely van, amit nem szeretek a siófoki félmaraton pályában, az az utolsó előtti egyenes, ami árnyékos és valahogy úgy fúj be mindig a szél, hogy nem esik jól. Pedig gyönyörű idő volt, ismét képes voltam hatni az időjárásra, legalábbis a napsütés, 16 fok november közepén szép teljesítmény. Az utolsó egyenesben aztán még kivágtam egy közepes hajrát, és teljesen örömteli idény végi idővel (azaz idén harmadszorra két óra alatt) vágtattam a célba, ezúttal némileg formabontó módon (2 óra pár másodpercnél).
Finoman szólva is elcsigázottan szedtem össze a pakkom, majd elvonultam az öltözők felé, ahol vagy fél óra volt, mire menetkész állapotba kerültem, illetve visszavedlettem átlagos nem-szuperhőssé. Vettem még egy adag forralt bort, majd épp a helyszín elhagyását terveztem, amikor megjelent a kétfős stáb, hogy behajtsák az előző nap tett ígéretet az interjúról. Próbáltam kibújni azzal, hogy már átöltöztem, nem is én vagyok, satöbbi, de kötötték az ebet a karóhoz. Mivel arccal nem vállalom önmagam, előkotortam a maszkot, és abban álltam kamera elé. Az eredmény még nem készült el, de mivel utálok kamerába beszélni, másrészt rohadt fáradt voltam, valószínűleg annyi derül majd ki, hogy ez a pacák valóban skizofrén.
Mindezek után mindössze hat óra utazással hazajöttem az Alföldre.
21097 