A csúnyairodalom furcsa betüremkedése után, amelyből ígérem, nem csinálok rendszert, lassan ideje _valóban_ visszatérni a normális kerékvágásba, hiszen az élet és a felkészülés nem állhat meg (egyébként aki tudja, honnan származik a márciusi és az előző agymenés címe, az talán nem lepődik meg azon, hogy elkészült a második rész, bár a halottak napjára történő időzítés találó volta ellenére meglehetősen akcidentális). Jobban belegondolva, lehet egy kicsit lazábban fogom kezelni az elkövetkezendő időkben a bejegyzéseket. Persze futósblog maradunk továbbra is, ehhez kétség nem férhet, már csak azért sem, mert továbbra is szeretek futni. De legalábbis endorfinra szükségem van minden időben.
Erre ékesebb bizonyítékként más nem is szolgálhat, mint az, hogy mióta bejött az ocsmány idő, azóta is szorgalmasan rovom az ÁTI-TSZ-MOL-bekötő(MÁV-bázis hurok) téli útvonalam (Kálmánt ugye felesleges dicsérnem), mint az előző bejegyzés is tanúsíthatja, vasárnap délelőttönként megspékelve egy-egy hosszabb futással. Bár az elmúlt majd három hét elég hányattatottan alakult.
Igazából komoly bajban lennék, ha fel kellene idézni, tulajdonképpen mennyit is futottam az „egy hete ismét futok rendszeresen” félmondatom óta. Azért azt lássuk be, hogy a nagyjából ugyanazon az útvonalon, sötétben letudott 7 vagy 10k-k között aki különbséget tud tenni pár hét távlatából, az menjen inkább könyvvizsgálónak. Noha a kétely halvány szikrája továbbra is pislákol bennem a Balaton Szupermaratonnal, mint jó ötlettel kapcsolatban, elkezdtem kicsit az ultrához igazítani a futásaimat. Azaz kedden foci (esetleg hétfőn is, megint van bajnokság, majd erről mesélek még), majd csütörtöktől vasárnapig minden nap futok, zsinórterhelés über alles.
Nem tudom, milyen brutális módszerekkel, de át kell állnom a hajnali futásra majd, ezt egyelőre a legnagyobb kihívásnak tartom futókarrierem kezdete óta, ami azért nagy szó, figyelembe véve azt, hogy mennyi baromságot csináltam már. De addig marad a sötét, meg a nyálka, meg a köd, meg az elvakító autófényszórók tízpercenként. És reggel ugyanez lesz, plusz álmos leszek és nyűgös az első 15-20 percben, vagy végig. Motiváció, az van. De akkor se fog menni, hogy esténként fussak félmaratonokat, az még lélekrombolóbb lenne, mint reggel.
Szóval az első hétben, ha jól emlékszem szerdától vasárnapig húztam, mert kivételesen nem volt bőrrúgás, háromszor 10k, kétszer 7k, tényleg csak visszaszokni akartam, öregesen ugyebár, ahogy jól esik. Tényleg jól esik, noha vannak részeim, amikről most úgy gondolom, hogy megsínylették a dupla maratont, mert igazából tudnak fájni nevetés futás közben, de nem szörnyen, szóval elméletem szerint ez el fog múlni. Nem hátráltat, bár kicsit zavaró, főleg ha a tervezett távokat vesszük figyelembe. Ha Karácsonyig nem javulnak a sajgások, azért majd megnézetem magam szakértővel. Kicsit aggaszt, hogy ha bekapok valamit, és egy időre le kell álljak, akkor ott leszek majd egy szépen, nagy odafigyeléssel felnevelt endorfin-függőséggel, meg egy kábé termetes pferdeschwantz-cal a seggemben. Na, mindegy, ez természetesen nem történhet meg az új, pozitív világomban.
Az újrakezdés utáni hét semmi extrát nem hozott, akkor még nem sejtettem, hogy a harmadik egy merő katasztrófa lesz. A múlt hétre a „parázson vesszőfutás”, vagy valami hasonló képzavar lenne talán találó. Hétfőn megpróbáltam elintézni még nyárról a pályázati elszámolásom hiányzó elemeit, ennek tanulságairól igazán részletesen az újrainduló emberholdonban szeretnék beszélni (szeretnék egy frászt, de annyira felhúztam magam, hogy kénytelen leszek), mert kiderült, hogy a bürokrácia amellett, hogy kimeríthetetlen tárháza a vidám pillanatoknak, még képes tartogatni számomra valódi meglepetéseket. Például hogy egy nagyjából egy diplomás fizetést kitevő értékű konferencia-részvétel-pályázat elszámolásának elkezdéséhez (…) három főosztálynak kell levelet írnom. De a harmadiknak csak akkor, ha az előző kettőből az egyik már válaszolt, hogy jóváhagyták a szerződésmódosítást, ami egyébként a nem miattam bekövetkező csúszásból szükséges. Igazából nem fontos.
Ehhez jött, hogy a december elején következő moszkvai villámlátogatásomhoz elengedhetetlen vízumügyintézést is aznap próbáltam a helyes mederbe terelni, majd vajszívem bizonyítékaként (meg főnöki ukázra) még megpróbáltam segíteni egy pályázati hiánypótlást megcsinálni. Ez a sok kitérő csak arra próbált rávilágítani, hogy mi okozhatta azt a mértékű dekoncentráltságot, amit felelősnek tartok életem legrosszabb futballpályán mutatott teljesítményéért. Kikaptunk a bajnokságban 6-4-re, de ha lett volna cserénk, én már az ötödik percben elbujdokoltam volna, a lábam alatt elguruló labdák, és a hónom alól gólt fejelő csatár elől. Végül is este Ajkak próbán összeraktunk egy új dalt, ez biztató.
Másnap teljesen meglepő módon a szokásos keddi focira nyolc ember jelentkezett be, így semmi nem állta utunkat a nagyobbik terempálya használatában. Szerintem hónapok óta nem volt ilyen, hogy nehezemre esett a járás kedden délután ötkor, annyit sikerült futni. És a járási nehézségek csak fokozódtak, estére ugyanis sikerült hosszú hónapok valójában azért nem túl intenzív ”szervezése” után egy rég látott kedves ismerősünkkel illetve még néhány közös barátunkkal összehozni egy borozós-mesélős estét, aminek az lett a vége, hogy reggel hétkor inkább visszaindultam dolgozni, mint haza. Igazi sportteljesítmény volt ez is. Meg az, hogy az üzemorvos aznap nem utalt be a hullaházba, sőt, ideális közeli vérnyomást mért és megadta az időszakos papírom. Mondjuk állva mérte a vérnyomásom, mert nem tudott hajolni a lumbágója miatt. Ezen majdnem elnevettem magam, mert én meg alig bírtam egy helyben állni elalvás nélkül. A nap csúcsa az volt, mikor az orosz követségen a vízumügyintézés helyett csak egy kiakasztott papírt találtam, miszerint aznap szünetel a félfogadás, meg a kertben ácsorogtak valami kommandósok. Biztos valami nagyon fontos ember járt arra.
Ezek után talán érthető, hogy a szerda és a csütörtök futásügyileg teljességgel irreleváns volt, lehet, hogy öreg vagyok én már ehhez. Pénteken szándékoztam pótolni az elmaradásom, annyira elhivatott voltam, hogy a közepes eső dacára is elindultam, megjavított cipzárú dzsekimben. Ja, igen, meg a Gardán kapott futózokniban, ami jobb, mint hittem. Lehet beszerzek ebből az eszközből pár párat, végül is már minden szarból van technikai cuccom (kivéve alsógatyát, de azt ugye amúgy sem árt kívül hordani), miért pont zokni ne lenne.
Nem tudom, hogy a folyamatos szervezetrombolás, az egyébként zseniális esőben futás, vagy a H1N1 tette, de ezután a hétvégét ágyban, párnák közt töltöttem, nem igazán önszántamból. Szóval futás megint stornó. A lázat illik tisztelni. Például azért, mert könnyű nekimenni ajtóknak szédelegve. Szóval máig kúráltam magam (a megfázás ugye az, amit ha orvos kezel egy hét, ha hagyja az ember lezajlani, akkor hét nap), de mivel lement a lázam és szelelt a cserpákom is, a délután már a parketten ért, nevezzük jóindulattal labdabűvölésnek azt, ami közben. Igazából csak futkároztam össze-vissza, de így is lehet gólt lőni, ha jókor szalad neki az ember a labdának.
Na, tehát, itt tartunk ma. Valahogy nem érzem, hogy egy tapodtat is léptem volna előre ultra-irányba, de igazából ez nem is fontos. Hétvégén Balaton-Maraton, két nap, három verseny, 42k, meg egy, vagy inkább két Csirkepogó próba, azaz ismét megpróbálom elhitetni a világgal, hogy nem zavar össze a hat húr egy gitáron. Az esetleges problémák leplezésére beszereztem egy overdrive-pedált… Majd így írok okosságokat, hogyan sikerült. Ahogy szoktam.
21097 