addiction for a life

Nagyjából egy hete ismét futok rendszeresen (egyelőre csak kedves 9-10k-kat, sajnos már csak a megszokott téli útvonalon), elkezdve az öthónapos, valószínűleg igen keserves téli felkészülést életem első négy maratonja után következő első négy ultramaratonjára, ami ugye épp egy Balatonkörülnyi lesz, ha még működik a szervezetem jövő márciusban.  A futás függőség. Ami elől egy szuperhős nem futamodhat (…) meg.
 
Csak hogy szokjam a környezetet, beneveztem az idényzáróra, a tavalyival ellentétben mind a három távra, így két nap, 42k lesz a hétvége teljesítménye (november 14-15). Kicsit aggódom, mert másfél év után újra Csirkepogó próbán is részt veszek, nem vagyok benne biztos, hogy a sok vörösbor a helyes felkészülés. De tavaly is két átmulatott nap után futottam ott két órát, szóval majd lesz valahogy. No, egyelőre nincs is más mesélnivalóm. 
 
“AKKOR EGY EGYSZERŰBB KÉRDÉST TENNÉK FEL. HOGYAN FELEJTENEK AZ EMBEREK?
– Mit hogyan felejtenek?

BÁRMIT. MINDENT.

(…)

A szent ember megvakargatta fényes, kopasz fejét.

– A felejtés hagyományos útjai-módjai közé tartozik – fejtegette -, például belépni a Kleccsi Idegenlégióba, vagy inni valami varázsfolyó vizéből, amiről senki nem tudja, hogy merre van, vagy tetemes mennyiségű alkoholt elfogyasztani.

Ó, IGEN.

– De az alkohol öl, butít és nyomorba dönt.

EZ JÓL HANGZIK.”
 
/A Halál és a szent ember – Terry Pratchett:Gördülő Kövek/