Itt van hát a búcsú ideje, ami azért senkit nem ér váratlanul. Önök, a blogot figyelmesen, talán a kezdetektől olvasó maréknyian egy ideje már úgyis tudták, hogy el fog jönni ez a pillanat, ismernek jól. 2008. május 26-án jelent meg ezen a blogon az első bejegyzés, amely így kezdődött: „Sosem futottam még félmaratont.” Azóta futottam ötöt, távolságra meg még összesen a jóég tudja mennyit, szerintem valahol 3000 km körül, ennyiből még Glasgow-t is megjártam volna tán. Közben elfogyott három cipő, versenyeztem az olaszoknál, a lengyeleknél, az angoloknál és a skótoknál is, valamint nem utolsó sorban irtózatos hangulati ingadozásokkal tűzdelve bekerült ide vagy 320 000 leütésnyi hablaty a részemről – ez már majdnem egy könyvnyi…
„Now you wouldn’t believe me if I told you, but I could run like the wind blows. From that day on, if I was ever going somewhere, I was running!”
Sok minden történt tehát az elmúlt 17 hónapban, de igazából minden fontosabb dologról írtam, ha nem közvetlenül, hát közvetve. Annál nagyobb az egóm, hogy megmaradtam volna csak a futásnál. Szöveg helyett így csináltam viszont egy képet, ami kicsit összefoglal mindent (jobb klikk, megjelenítéssel szép nagy méretben is lehet csemegézni a szponzorok meg a medálok között).
Itt van a versenyben lehúzott 300k, szépen sorban, balról jobbra és fentről lefelé. Mindnek külön sztorija van, de persze ezeket el is lehetett olvasni, a jobb alsó kivételével. Az első 12k a Hortobágyon (1112), naiv lelkesedéssel, a félmaraton (1833), amiért eredetileg indult a blog, a hőség emlékével, a mai napig titokzatos vérrel szennyezett Loch Ness (2143), ami talán mind közül a legnagyobb élmény volt. Aztán itt van a részben inspiráló, bár összességében végül balul elsült Taunton (1268), ami megmutatta, hogy igazából mégis menthetetlen vagyok. Később jött az üres Krakkó (1437), majd sok-sok nyári utórezgés, a végén a rosszul szervezett versennyel, ahol nevemet mégis hibátlanul írták fölébem (316). És az utolsó két maraton, amiből főleg a másodikat igazából nem tudom, miért futottam le, azon kívül, hogy bebizonyítsam magamnak, ha úgy döntenék, talán menne az ultra is. Szóval egy szakasz most lezárult.
Furcsa ennyi (rajt)számot látni, pedig valahol mindegyik én vagy egy balfék szuperhős volt, többségében (ha jól számolom, az esetek egész pontosan 75 százalékában) az utóbbi. Formálisan, ha az időjárás és jómagam is úgy akarom, november 15-én, Siófokon egy félmaratonnal búcsúzik hosszú időre koffein kapitány, ezt a távot úgyis csak ő futotta “kettőnk” közül. Most egy darabig nem tervezek elindulni szervezett körülmények között sem 21, sem 42k-n. Ultrán igazából meg nem tudom, mennyire jófejség szuperhősködni, azt hiszem, semennyire, szóval…
Megkérdezhetnék, hogy miért nem írom tovább a blogot, ha a futást nem hagyom abba, de ne tegyék, kérem. Az íráshoz per pillanat elfogytak a motiváló tényezők, bár valószínűleg a búcsú nem örökre szól. De most megtartom egy kicsit inkább magamnak a dolgokat. Mit lehetne zárásként még elmondani? Nem lettem ennyi idő alatt más, kevesebb, több vagy jobb. Csak így alakult. Még egyszer köszönök mindenkinek mindent.
„I could only hear the Horn, the Horn, the Horn. It sounded like the monster calling. I sat there wishing there was something I could say.”
21097 