Valamilyen megmagyarázhatatlan okból ismét sikerült éppen negyed hét körül kikászálódni az ágyból az újabb maraton előtt, ez is már-már tradícióként szolgál, ha idegenbe szakadva versenyzem. Próbáltam csendben összekotorni magam, meg az alkatrészeim, az összes cuccom beleértve. Kicsit más volt, mint Loch Nessben, ahol teljesen egyedül voltam, vagy mint Krakkóban, ahol a barátaim voltak körülöttem reggel. Itt próbáltam kicsit Pierinohoz alkalmazkodni, pedig ugye tegnap találkoztunk először, de ugye neki volt autója…
Igazából nem tudtam, hogy mit várjak az aznapi versnyetől. Akik olvasták a nyári írásaimat, tudják, hogy nem számoltam semmiféle diadalmenettel az őszi versenyeken, mint ahogy valóban nem is lettek azok, bár annyira rosszul sem ment. Viszont a Nike annyiból becsapós volt, hogy a Tauntonban futott időmet nagyjából képes voltam hozni, ráadásul úgy, hogy a végén azt éreztem, nem futottam ki magam száz százalékosan. Általában azt mondják, hogy érdemes felépíteni a versenyt jó előre fejben, az segít. Hát, miközben arra vártunk, hogy megjöjjön a reggeli (mert ha már benne volt az árban, azt el akartuk vinni, noha annyi időnk nem is maradt, hogy helyben elköltsük), azon gondolkoztam, hogy milyen taktikával menjek neki a versenynek.
Igazából már jó előre belém volt kódolva, hogy hülyeséget fogok csinálni. Az egész olasz út arra volt jó, hogy kicsit kiszakadjak a befordulós hétköznapjaimból, és végiggondoljak pár dolgot, amit nem is lehet jobban, mint unalmas hajókázás közben. Valahogy az ilyesmiből mindig kinő az „őrült, ki letépte láncát”-életérzés, és miközben sofőröm (izé, futótársam) Citroenje felé baktattunk a reggelis zacskókkal felszerelkezve, már biztos voltam benne, hogy aznap Yoda mester tanait fogom követni. „Tedd, vagy ne tedd. De ne próbáld.” Szóval eldőlt, hogy aznap öngyilkos futás lesz, mármint ami a saját kereteim illeti, ez a realitásokra lefordítva annyit jelentett, hogy megnézzük, meddig bírom a négy óra körüli célbaérkezés tempóját.
Annak ellenére, hogy mindössze a harmadik maratonra készültem, meglepően nyugodt voltam. Az előző kettő meggyőzött arról, hogy képes vagyok rá, nem is annyira fizikálisan, mint mentálisan. Fájni egy négy-négy és fél órás maratonistának mindenképpen fájni fog a verseny, ez nem erről szól. Hanem hogy hogyan fáj, és hogyan kezeli ezt a futó. Akkor még meg voltam győződve, hogy az előző két versenyemnél rosszabb nem történhet velem. Közben közeledtünk Limonéhez, eldiskuráltunk Pierinoval, kiderült, hogy valamit elcseszett és hasmenése volt, ezért nem bízik abban, hogy egyéni csúcsot tud dönteni (…), én cserébe lebasztam, hogy olasz létére francia autót vett.
Hamar, vagyis éppen időben beértünk Limonéba, majd a tóparton eltűntettük a reggelit, illetve megvilágítottam Koffein Kapitány lényegét, aminek hatására elmentünk még kávézni, teljesen véletlenül abba az étterembe, ahol előző este az egyszemélyes tészta-partim tartottam. Felkapaszkodtunk a rajthoz, ahol érdekes módon gyűjtötték a futók cuccait. Nem volt ruhatár, hanem ilyen görgős fémhálós kocsikat találtam sorban, rajtszámintervallumokkal, amibe az ember belerakta a pakkját. Itt vesztettem szem elől Pierinót, mert nagyon más rajtszáma volt, mint nekem, a „ruhatára” is nagyon máshol volt Szóval egy karaktert elveszítünk a blogban, akiről annyit érdemes még tudni, hogy 3:20 körüli idővel, kategóriájában másodikként ért végül célba. Respekt.
Azért is volt nagyon eltérő rajtszámunk, mert mint megtudtam, itt a rajtzónák és a tervezett célbaérkezési idő szerint osztottak azonosítót, meg színt. Az ügyesek (gondolom, a három óra alattiak) piros rajtszámmal zúztak, 500 alatti, a három és négy óra közöttiek (ha jól sejtem) kék rajtszámmal, ötszáztól felfelé, míg a magamfajta lúzereknek, vagyis az also run kategóriának a zöld szám jutott, kétezer felett. Illetve az ezekhez kialakított rajtzóna.
Miután átöltözködtem, valamint előkészítettem a K2 előhívásához szükséges hozzávalókat, elbotorkáltam még a városba vissza, mert volt egy kevés időm, vettem még egy kávét, meg pótreggelit, amit egy magaslaton ücsörögve költöttem el. Szokás szerint berzenkedtem a bemelegítéstől, ez valahogy tényleg az a dolog, ami csak másvalakivel történhet meg. Nyilván a kenyai srácoknak szükségük van rá, hogy 2:14-et fussanak 2:16 helyett, de nekem nem. Persze, az össznépi humbug alól senki nem vonhatja ki magát, szóval azért kicsit kocogtam, meg nyújtottam, de finoman szólva is lelketlenül. Nyilván, ha neki akartam ugrani a távnak, nekem sem ártott volna, de valójában ahol én tartok most (és nem is fogok előrébb tartani valószínűleg soha), tökéletesen felesleges. Szóval tébláboltam a forgatagban, majd behúzódtam egy híd alá, ahol feltűnésmentesen átváltozhattam, és ahonnan a jól ismert TÁTÁTÁ-TÁ-TÁÁÁÁÁÁÁÁÁ kiáltással előtörhettem. K2 nem hatotta meg a kollégákat, de ezt valahol megértem. Beálltam a zöldeknek fenntatott rajtzónába és elkezdtem várni a fél tizes rajtot.
Nem kellett túl sokáig várni, mire nekilendült (ennek) a mezőny, bár aztán Limone szűk utcáin eléggé megszenvedtem, hogy jó szokásom szerint a mezőny legvégéről láttam neki a táv teljesítésének. De a második ezres után, a tó mellett Rivába vezető úton nagyjából kitisztult minden, szóval nekiláttam a szép-nap-ez-a-magunkkal-való-kibaszásra-terv megvalósításához. Magyarán gyorsítottam. Remek kezdeményezés lehetett anno iramfutót alkalmazni (főleg nekem, aki véletlenül se fut órával), itt is voltak, akik különböző színű lufikat kötöttek magukra, sőt, ezekre filccel rá is pingálták a tervezett célbaérkezésük idejét. Elsőként üldözőbe vettem az ötórás lufikat, amiket különösebb nehézség nélkül daráltam le, valahol háromezernél. Mondjuk a háromezres tábla pont egy alagútban volt (a tó partján menő úton nagyon sok az alagút, szerintem az út negyede benn vezetett a sötétben, vagy a mesterséges fényben, mert van, amelyik 800-nál is hosszabb), ami nem volt kivilágítva, majdnem rátekeredtem a palástommal együtt.
Futottam tovább, kellemes idő volt, az alagutakban meg amúgy is hűvös, szóval trappoltam céltudatosan előre, nemsokára fel is tűntek az újabb lufik a hozzájuk kötött futókkal, akik a négy és fél órásak voltak, őket sem volt különösebb kihívás utolérni, majd bevágni eléjük Ekkor azt gondoltam, hogy a következő társaság a négyórás lesz, ezért a három nagyívű kanyar után a távolban felbukkanó újabb lufikat hatalmas elánnal vettem üldözőbe – hogy aztán gyanúsan hamar beérjem őket. Minden teljesen jól ment, de nem éreztem valósnak, hogy 7-8000 körül ilyen simán megközelítsem őket (közben a hosszú alagútban buzdítottam egy Hungary mezes hölgyet, viszonylag sok magyar volt, a végén találkoztam is a kisbuszos különítménnyel). Közelebb érve aztán némileg demoralizálva, de semmiképp nem meglepődve láttam, hogy ők a 4:15-ösök. Beelőztem, és Rivába befelé menet elkezdtem tőlük óvatosan távolodni. Volt egy-két hosszabban belátható szakasz, ott láttam, hogy több lufi a kanyarban sincs, szóval úgy voltam vele, az akkori tempó jó lesz, van még 30k beérni őket, fussák csak el az elejét a bolondok…
Rivát világosban csak futtában (…) láttam, viszont hatalmas élmény volt, mert rengetegen jöttek ki szurkolni, ráadásul egyetlen maskarásként igen nagy közönségsikert arattam, 11-12k-nál pedig élethűen alakítottam a délceg szuperhőst (a helyiek 99 százaléka szerint Zorrót, certamente). Jó volt ez a szakasz, a mezőny kezdett széthúzódni, ráadásul erre szükség is volt, mert kivittek minket a part északi oldalán futó sétányra, ami nagyon szép, de igen keskeny. Miután az ott sétáló turisták és helyiek kigyönyörködték magukat bennünk, jött egy nem annyira érdekes szakasz, nagyjából az, mint Krakkóban Nowa Huta: hogy meglegyen a megfelelő táv, egy nagyjából 10k-s hurkot iktattak be a szervezők a tó északi csücske fölött elhelyezkedő szőlő- és gyümölcsültetvények között, néhol szó szerint dűlőkön. Itt kezdtem el először érezni, hogy a tempóm az eddig jó, de lehet, hogy felmerülnek majd problémák, nem is annyira sokára.
Kezdtem tehát még komolyabban venni az egyébként ötezrenként lévő frissítőket, ahol egyébként szép választékot lehetett lelegelni, volt víz, valami izotóniás lötty, alma, banán, valami müzlis szelet, meg nápolyi is. Fogyasztottam rendesen, mert igen kellemetlen dolog eléhezni. Vicces módon a hurok után, csakúgy mint Krakkóban, egy folyó mellett vezetett tovább az utunk, azt követve vittek vissza minket a tó mellé. Közben átmentünk a félmaratont jelző időmérő állomáson. Mint az közismert, ha éppencsak is, de sikerült két órán belül lennem, ez annak fényében furcsa, hogy még ezen a szakaszon sem láttam a négyórás lufis különítményt, bár ekkor már nem sokat járt a fejemben az üldözésük, kezdett egyre erősebben diszkomfort érzésem lenni, bár még messze voltam a szenvedéstől.
Így értünk Tobleronéba Torboléba, itt is szép számú nézősereg várta a mezőnyt, meg egy újabb frissítés, ami után nem sokkal rájöttem, hogy almát nem lehet futás közben enni. Vagy legalábbis nekem nem megy. Ennek a tapasztalatnak a leszűrése közben ugyan majdnem megfulladtam, de minden új tudásért meg kell szenvedni, még ha egy köhögő, kapálózó szuperhős nem is mutat valami jól, ahogy próbál nem megállni a macskaköves utcákon, miközben emberek tömege bámulja az éttermek előtt ülve. Végül túléltem, és visszaérve a kezdeti tizeshez hasonló útra utolsó rohamra indultunk Malcesine felé. Harminchoz közeledve mindig rájön a szervezet, hogy valami olyasmi történik, ami alapvetően kellemes persze, de mégse. Bármennyire is örültem a tó melletti útnak, tudtam, hogy még 13-14k van vissza, ami nem fog menni ebben a tempóban.
Amikor ezt gondolja az ember, onnan még ugyanabban a tempóban nagyjából ötezret minden komolyabb gond nélkül be lehet húzni, ha vállaljuk a következményeket. Vállaltam. A harmincas időmet (2:53) elnézve még ez a szakasz is jól ment, aztán 31-nél beütött a mennykő: lemerült az ipodom. Utólag könnyű lenne erre fogni mindent, de nem hiszem, hogy ezen múlott volna bármi is. Mindenesetre nem jött jól, néhány harci induló lehet, hogy kihozott volna belőlem egy kicsit többet. Ami azért is hihetetlen, mert 33-nál nagyjából úgy jártam, mint az első félmaratonnál a Margitszigeten. Magyarán nagyjából az az érzésem volt, hogy akkor én most ide lecsücsülök, és órákig ott maradok, a többiek meg majd kerülgetnek, a záróbusz meg elüt.
Nem történt meg, bár annyi könnyebbséget adtam magamnak, hogy a kicsit sűrűbben jövő frissítéseknél, amíg 20-25 méter alatt meg nem ettem-ittam mindent rendesen, sétáltam. No, igen, ki szeretne megfulladni? Igazából nincsenek szavak erre az állapotra, mert nem fájt annyira semmim, mint egyszer-kétszer korábban, csak szar volt. Sokkal szarabb. Mintha hiányozna valami, ami ha ott van, természetes, ha nincs, akkor nem működik semmi. Ez a rész ráadásul, vagy inkább szerencsére nem volt lakott, így csak néhol voltak nézők, akiknek persze eljátszottam a szuperhőst (cserébe egyetlen egyszer Captain Caffeine-nek hívott valaki), csak a kezem nem tudtam rendesen megtartani magam előtt sokáig. És ilyenkor borzasztóan megnyúlnak a kilométerek, csak nem azért, mert 30-40 másodperccel lassabb az ember ezrenként. Hanem mert a következő 30-40 másodperc futás is valami olyasmi, ami bárkivel megtörténhet a világon, csak veled nem. De nem állsz meg, nem gyalogolsz bele. Nem lehet. Nem maradt más, már csak ez maradt, maradt nem más ez csak és nem lehet feladni. Még ha teljesen esélytelennek tűnik, akkor sem.
39k után volt az utolsó frissítés, itt sétálva öntöttem magamra a vizet, mert nem találtam el a szám. Kicsi emelkedővel (tényleg csak pár méteres és igen hosszú) ment tovább az út, valami olyan mozgással kezdtem bele újra a kocogásba (mondjuk még ennek is jó indulattal volt nevezhető, amit műveltem), mint egy friss aszfaltban tapicskoló lajhár. Negyvennél könnyedén elfutott mellettem egy magyar fiú meg egy magyar lány, utóbbi mondta az előbbinek, hogy „…már csak tíz perc, na jó kicsit több.”, én meg majdnem összeomlottam. Ezt ugye mégsem tehettem, főleg mert Malcesine sűrűbb részei felé közeledtünk, és amit már el sem hittem volna: az utolsó 1300 méter eleje – mivel a tó szintje fölött futó útról lefordultunk a majdnem a parton lévő városközpont irányába, ahol a főtéren volt a befutó -, nagyjából ötszáz méter hosszan lefelé vezetett. Mondanám, hogy itt gyűjtöttem egy kis erőt, de ez az adott körülmények között értelmezhetetlen.
És hajrára indultam. A test ilyenkor leküld néhány laboránst egy soha nem használt raktárakba, mikroszkópokkal, hogy miután felfeszítették az ajtót, leszedték a pókhálót, az üres terem sarkából ugyan söpörjék már fel azt a maradék három darab adenozin-trifoszfátot, ami segít elkerülni a katasztrófát. Egyre gyorsultam. A külvilág egy csíkká vált, noha nem a sebesség miatt, sokkal inkább azért, mert az észleléshez energia kellett volna. Háromszázzal a vége előtt automatikusan ballal megfogtam a palást sarkát, a jobbot pedig kinyújtottam az ismert pózba, aztán mintha 278 méter lenne már csak a világ…
Beértem. Valahogy a nyakamba került egy érem, majd kiderült, hogy nincs befutócsomag, a frissítéseknél ismertetett menüből viszont emelt adagot hoztak a célba. Ezek nem hoztak lázba, így átcsetlettem-botlottam az asztalokról csemegéző tömegen, találtam egy lépcsőt, aminek a szélén hanyatt dőltem, és úgy is maradtam, jó sokáig. Miután többé-kevésbé visszanyertem a járás képességét, elindultam a csomag- és zuhanyzókeresőbe. A pakkokat (vicces volt, hogy mindenki ilyen kis szütyőket adott le, én meg a fémvázast az összes cuccommal, mert nem tudtam volna hol hagyni…) önkéntes (?) általános iskolások osztották lelkesen, miután beazonosították, hogy az érkező ember az ő rajtszámos kocsijukhoz tartozik. A nap utolsó sietéseként a két lányka elé mentem, akik közös erővel próbálták a közelembe hozni a málhámat.
A városháza hátsó udvarában tetszetős mobil-zuhanyzókat telepítettek, és mire odaértem, nem is kellett valami sokat várni a használatához. Rendbeszedtem magam, és elsántikáltam megkeresni a hajóállomást, mert már bizony három felé járt az idő, nekem meg nyolckor lenn kellett lennem Peschierában az állomáson. Megvettem a jegyem az egy óra múlva induló szárnyasra (igen, a Galileóra), aztán leültem egy csendes helyre egy meghökkentően nagy adag fagyis kávéval. Miután ezt rekordlassúsággal elfogyasztottam, elindultam a hajóhoz, közben benéztem még a szétszedés alatt álló versenyközpontba, ahol üdvözöltem a már említett magyar társaságot, épp a dobogón készítettek közös örömfotót.
Aztán sok-sok óra alatt hazajöttem, hajóval, egy órát késő vonattal, Terravisionnel, meg repülővel. A reptérre éjjel egyre értem ki, hatig aludtam is valamennyit, mondjuk kellemes volt, mikor háromkor egy lelkes reptéri alkalmazott egyenként ordította és rázta fel a földön alvó negyven embert, hogy takarodjanak át a terminál másik felébe, amit ekkora kitakarítottak, mert most itt fognak felmosni. Hála.
A múltkorinál több kép
(Ez volt a blog jubileumi, századik bejegyzése. Jól tudjuk, ez nem jelent semmit, de akkor is köszönöm mindenkinek az eddigi figyelmet, kommenteket, meg bármit, illetve természetesen szerzőtársam bejegyzéseit. Legközelebb kis számvetés és egy-két meglepetés jön, majd valószínűleg némi kihagyás, többek közt el kell döntenem, leszek-e ultrafutó.)
21097 