Finoman szólva sem ébredtem kipihenten, bár ebben némileg közrejátszhatott, hogy a korai fekvés után egy órával arra ébredtem, hogy a mixed dormban egy temperamentumos hölgy lakótársam épp üvöltve veszekszik valakivel a telefonba. De hát van ilyen, biztos fontos volt. Nincs is jobb, mint egy kis üvöltöznivaló. Kérdezzék csak meg akármelyik Vogont. Persze hajnalban, mikor nekem kellett indulnom, nem álltam bosszút, mert nem vagyok olyan, bár össze tudtam volna cuccolni néhány dolog elejtésével és feldöntésével. Ehelyett összegyűrten és csendben botorkáltam az állomás felé. Közben berémlett az előző esti metrózás, amiről azt nem meséltem el, hogy olyan volt, mintha az Unreal Tournamentben Capture the flaget játszottam volna, persze fegyverek nélkül. A Dóm téren keresztezi egymást a háromból két milánói metró, én meg a jegy megvásárlása után reménytelenül próbáltam a földalatti, szánalmasan kitáblázott labirintusban megtalálni a nekem való járatot. Ebben pedig segítségemre volt, hogy a falakon szemmagasságban tízcenti vastagon fel van festve, hogy melyik metróvonalhoz (sárga, kék, piros) tartozik az adott alagút. Aztán mikor az ember átér az ellenséges területre, megváltozik ez a festés. Végül ez segített nekem is.
Kiértem az ébredező városban az állomásra, majd realizáltam, hogy valóban sikerült Eurocityre jegyet foglalnom. Mondjuk nem volt drága, meg így majdnem fele idő alatt értem a célhoz, de mint utóbb kiderült, ez nem az olcsó helyváltoztatás napja volt. Megérkeztem hát a Garda-tó déli partjához, egész pontosan Peschiera del Gardába. Innen több város érintésével hajóval terveztem felmenni Limone sul Gardába (nem meglepő módon itt minden valami del Garda, vagy csak simán Garda), ahol a rajtcsomagot lehetett felvenni és a rajt is következett másnap. Igazából annyira nem néztem utána a buszos lehetőségeknek, de ha már egyszer az ember futóturista, ne adja fel az elveit – szóval csak a hajó. Elindultam a vasútállomástól tehát a tó felé, persze találomra, egy kisebb kerülővel meg is találtam a hajóállomást, reggel kilenckor még teljesen halott volt a városka.
Természetesen mivel nem készítettem tervet, fejvakarva álltam a hajómenetrend előtt. Egyben voltam biztos, hogy a filmtörténeti utalás miatt Salóba el szerettem volna menni. Ehhez azonban hanyatt-homlok fel kellett ülnöm az első gyorsjáratú hajóra, ami Sirmionéba ment. A tavon háromféle hajó jár, a gyors (szárnyas és katamarán), a lassú (Mississippi jelleggel) és a komp. A flotta maga elég népes, nekem egy nap alatt sikerült a D’Annunzion, az Italián, a Galileo Galilein, meg a Brescián is haladnom, azaz a katamaránt, a keréklapátost, a szárnyast, meg a kompot is kipróbáltam. Persze teljesen véletlenül sikerült így, sebaj. Hétfő óta már a téli menetrend van érvényben egyébként, ez kicsit szellősebb. Szóval harmadmagammal elkezdtem száguldani Sirmione felé, ami a déli részen a legszebb város, egy benyúló földnyelv végén van. Természetesen a tó körül minden város a turistákból él, és nagyjából ugyanúgy néz ki. A hajón rájöttem, hogy már lassan fél tíz van és én még nem kávéztam. De a nézelődés lekötött annyira, hogy ez akkor még nem zavart, a hátsó, nyitott részen ücsörögtem és hagytam, hogy a menetszél belevágjon a képembe. A már említett földnyelvet megkerülve aztán kikötöttünk Sirmionéban, ami az egyik legszebb település arrafelé, egy pompás kis várral, ahová (mint később az kiderült) ezen a hétvégén ingyen be lehetett menni körbenézni. A szárazföldre érve a jegyárusító bódéhoz vezetett először az utam, és megvettem a jegyem Salóba a másfél óra múlva érkező lassú járatra, hogy aztán elvegyülhessek a turisták között.
Egy öt perces kör után aztán rájöttem, hogy bizonyos szervezési problémákat orvosolnom kell, így beültem kávézni és reggelizni, balfasz turistás módon. Bár szerintem Sirmionéban nem lehet nem turistás helyre beülni. Érdekes volt, hogy a helyen a különböző Paniniket a környező települések alapján nevezték el, és volt is mindegyikből, kivéve a Panini Sirmionéból. Na, mindegy, ők tudják. Egyébként kitüntetett étkezés volt, az egyetlen a nap folyamán, mikor nem tésztát ettem… Ebből a szempontból nem rossz az olaszoknál maratont futni, az egész ottlét egy nagy pasta-party. Nekiindultam a településnek, tényleg szép, és az ominózus vár így pláne megérte a közelebbi szemlélődést, főleg, hogy fel lehetett kapaszkodni egész a tetejébe, onnan meg az egész várost be lehetett látni. Később elbóklásztam a parti sétányon az északi részre, majd nagyjából időben vissza is értem, vettem pár képeslapot, meg egy fagyit, és elégedett arckifejezéssel vártam a hajómat, ami az Italia volt. Egyébként igazi olasz gigolóknak való a hajón szolgálatot teljesítés, lehet parádézni az egyenruhában, miközben vannak hárman, mert kettő kell a kikötéshez mindig, de egyébként a jegykezelés a munkaidő huszadát viszi el. Az mondjuk furcsa volt, hogy egy füzetbe felírták, melyik kikötőbe szól az ember jegye.
Elhelyezkedtem a jóval lassabb és hosszabb úthoz, nézelődtem, nem rossz dolog hajókázni, most mit mondjak. A burzsoázia diszkrét bája. Közben igencsak napos idő lett, igazi kirándulóidő, ahogy mondani szokás. Nagyjából másfél óra lötyögés után kezdtem rájönni, hogy ezt a közlekedési módot is meg lehet unni azért, bár igazából még két hajóra voltam attól az úttól, ami már nem esett jól, Salóba még teljesen lelkesen érkeztem (többek között s hangzatos nevű Gardone Riviera érintésével…). Pofás város, és kicsit nagyobb talán a legtöbbnél a tó déli, jóval szélesebb része körül lévőknél, legalábbis első látásra. A szokásos metódust használva megvettem a jegyem Limonébe (gyorsjáratra, az jött a sormintában is), így tudtam, mennyi időm volt még, a már-már szokásos másfél óra. Körbenéztem, majd nagy hezitálás után leültem egy helyre Lasagne-t, meg vörösbort fogyasztani. A városban egyébként három érdekes köztéri szobrot is láttam. A hajókikötőnél van egy érdekes világháborús emlékmű, a parti sétány mellett pedig a hegedű (megoszlanak a vélemények, szóval vegyük úgy egyik) feltalálójának, Gasparo da Salonak a mellszobra található, illetve egy másik, ami számomra, mint olaszul nem beszélő számára volt csak vicces: egy egész alakos szobor, a talapzaton név, majd alatta a felirat: „Statista”.
Kezdtem kicsit megfáradni, így örömmel fogadtam a Galileo Galileit, ami teljesen zárt, szárnyas jószág volt, szóval ingerszegényen eltöltve a következő több mint egy órát, már-már szunyókálva érkeztem meg a másnapi rajt helyszínére, Limone sul Gardába. A Limone ugye citromot jelent (bár elvileg nem erről nevezték el a várost), és ha jól értelmeztem, a környéken megterem a gyümölcs, amiből még valami extra likőrt is készítenek, amit azonban nem volt merszem megkóstolni a futás előtt. Négy után érkeztem a helyszínre, teljesen időben voltam, gondoltam, regisztrálok, aztán meg pasta-party, mert azt hatra ígérték. Némileg körülményes volt a regisztráció megtalálása, de mentem rendületlenül a városközpont és a turista-információ táblák után (felfelé a parttól jó sokat), hogy aztán megérzéseimben nem csalatkozva rábukkanjak az egy hotel oldalában, valamiféle művelődési ház-szerű helyen zajló eseményekre. Örömmel fedeztem fel magam a kifüggesztett rajtlistán, mert így kiderült, hogy a visszhang és visszajelzés nélküli nevezésem és orvosi papír-elküldésem mégsem múlt el nyomtalanul. Először megkaptam a chipet, a rajtszámot, egy-két szóróanyagot, pasta-discount-tickettet és a régi szigetkarszalagot tartalmazó borítékot, majd az emeletre felmenve még egy nagyon-nagy halom cuccot is egy zsákban, hozzá téve még futózoknit, meg ki tudja még mit. A tésztajegy öt eurós kedvezményt adott a település vagy 15 éttermében, mert mint kiderült, mégsem volt tészta-party. A karszalag meg ahhoz kellett, hogy a tó északi részén lévő négy hajókikötős település között ingyen lehessen hajózni. Azt hiszem, másra nem használták az azonosítót. Csak futófesztivál volt, zenei nem.
A tészta-party elmaradása kicsit átírta a forgatókönyvet, így egy turmix mellett leültem átnézni a zsák tartalmát. Minden rosszindulat nélkül, ennyi „szart” még sehol máshol nem kaptam. Légzés-segítő tapasz az orra, valami ujjra húzható, számomra ismeretlen funkciójú gyűrű, szóróanyagok, egy nagy, szép, színes kiadvány a versenyről, hajómenetrend, pezsgőtabletta, a bemelegítésnél hideg esetén hordható “szemeteszsák” és egy röhejes technikai póló. Abból a fajtából, ami ilyen testre simulós. Szóval hiába XL-es, ha csíkos lenne és valaha ebben az életben fölvenném, akkor úgy néznék ki benne, mint egy görögdinnye. Szívesen elajándékozom, a kommenteknél be lehet érte jelentkezni.
Egyébként a tó északi része gyönyörű, picit Loch Nessre emlékeztet, de talán még annál is impresszívebb. Kétezres csúcsok vannak körbe, hol napfénybe, hol felhőbe burkolózva, itt-ott kedves kisvárosok körbe, meg maga a tó. Le is ültem a partra egy étterembe, miután sikerült szivárványt fotóznom, hogy a seggére verjek az öteurós jegyemnek, ez nem okozott különösebb nehézséget. Természetesen tésztát ettem, rengeteg paradicsommal, nyomokban némi tengeri herkentyűvel. Meg persze kénytelen voltam ismét kávézni. Vettem még ezt-azt a boltban, majd megvártam az aznapi utolsó hajóm, amiről majdnem lemaradtam. Mivel a szállásom a tó északi csücskében, Riva del Gardában volt, tovább kellett mennem, a hajóra váró mintegy 200 ember közül azonban kettő jött velem abba az irányba, a többiek az öt perc múlva érkező másik hajót várták, ami a tó túloldalán levő Malcesinébe ment, mivel ott volt a cél, meg reggel onnan volt különhajó a futóknak a rajthoz. Csak mire erre rájöttem, már szedték fel a köteleket.
Miközben rám sötétedett, egyre elcsigázottabban ücsörögtem az aznapi hajózás utolsó, 35 perces etapján, amiből már igencsak elegem lett. Egy volt biztos, reggel az első hajóval már nem érek időben a rajthoz, szóval majd találni kell valami alternatív megoldást. Mielőtt természetesen lezárják az utat a futóknak. Riva egyébként tíz km-re fekszik Limonétől… Megérkeztem, kisebb nehézségek árán felkutattam szállásom, ahol a három nap legjobban angolul beszélő olasz embere volt segítségemre, hála a jó égnek. Szóval mire mindent lerendeztem, már azt is megtudtam, hogy van busz reggel visszafelé, pont jókor indul, és még az útlezárás előtt elér Limonébe. Itt megnyugodtam, majd felbotorkáltam kicuccolni. A nagy pakolászás közben az egyik új lakótársam, egy idősebb olasz már-már bácsi elkezdett érdeklődni az új zsákom iránt, vagyis hogy én is futok-e, mert ő igen. Szóval jött is egy félórás eszmecsere újdonsült Pierino barátommal, akiről sokmindent megtudtam, legelőször is azt, hogy kocsival van és elvisz másnap, szóval nem kell túl korán kelnem a buszhoz. Másrészt elmondta, hogy három éve, 62 évesen kezdett el futni, a környéken (Milánó, Bergamo, Brescia) teljesített már maratonokat. Az egyéni csúcsa meg 3 óra 16 perc. Itt kisebb szünet állt be a társalgásban, mert leesett állal nem kommunikálok valami jól, de végülis felszedtem az állkapcsom a földről. Biztos nyugdíj előtt profi középtávfutó volt…
A tradíciók ápolása fontos, ezért még lesétáltam a szemközti bárszerűségbe és megittam egy korsó sört., altató gyanánt, amire egyébként nem sok szükségem lett volna. A néni nem hagyta magát provokálni azzal, hogy milyen olasz söre van, szóval német nedűre fanyalodtam végül. Lefekvés előtt aztán töltöttem az ipodon, meg tettem fel rá még néhány megfelelőnek gondolt slágert és lefeküdtem.
Olasz kalandjaim befejezésében futóbloghoz méltatlan módon a futásról is írni fogok. Megemlékezem majd arról, hogy harmadik maratonom sajnos igencsak Zrínyi módjára sikerült, 30k kirohanással, majd bő 10k halállal, ez utóbbi alatt választékos káromkodások közepette ígértem meg magamnak a, hogy nem leszek még egyszer ennyire hülye b, nem is lehetek, mert az életben nem futok többet tíz méternél többet. A később történtek fényében az élet hét napig tart.
21097 
