A tapering második két hete igazából semmi olyannal nem szolgált a futás szempontjából, ami az átlagos érték fölé emelné bárki (beleértve e sorok írójának) adrenaliszintjét. Két hete foci, két futás, egy tenisz volt a penzum, illetve a már homályos és direkt célozgatások révén is megemlítésre került sportorvosi vizsgálatra is sikerült sort keríteni, a számomra adott csütörtöki időpontban. Mondjuk így, hogy volt időpontom, csak 2,5 órát vártam, a rend a magyar egészségügy velejárója. Mikor megérkeztem a rendelőbe, be se fértem a váróba, azt hittem, rosszul látok. Aztán persze kiderült, hogy a szolnoki gimisek evezni járó része valami versenyre ment szombaton, és last minute jött el vagy két osztálynyi nebuló, persze bőszen bólogatva, hogy van időpontjuk. Sebaj.
Miután egy perccel a rendelés vége előtt bejutottam, egy hazánkba házasodott orosz doktornő fogadott, aki egyrészt rettenetesen nem tudott magyarul, másrészt nem értette, mi a frászt is akarok azzal az angol papírral, meg különben is mit keresek itt ezzel az alkattal egyáltalán? Miután megnyugtattam, hogy totálisan amatőr futó vagyok, egy vérnyomásmérés meg egy EKG után megkaptam a szükséges papírt, így boldogan távozhattam, bár mire felöltöztem, csak a takarítónő maradt a rendelőben…
Szombaton bővült a keresztedzéseim témaköre, az eddigi egysíkú labdarúgások után végre ismét teniszeztem. Egykori futó- és szerzőtársam segítségével 40 perc alatt kiderült, mit lehet elérni eddig munkára nem fogott izomcsoportok megmozgatásával, illetve mit is lehet elfelejteni fonák-ügyben. Ami az utóbbit illeti, szerencsére a BEAC kíváncsi szemek elől elég jól elrejtett 10-es pályája szolgálta a játék színhelyéül, így nem sokan látták az egyébként fair küzdelmet. Visszagondolva büszke vagyok, hogy nem tettem erőt a backhandekbe, így nem kellett a kerítésen túlra mászkálni a labdákért. Csak lesz ez jobb is. Meg talán legközelebb nem lesz Forrest Gump-i helyen izomlázam („A farpofámon, uram”), ami azért a Bermuda-háromszög rejtélyével megegyező talány volt a számomra, hogy ezt így mégis hogy…
Az utolsó hét már extra-light lett, még a foci is elmaradt, ha jól emlékszem, mindössze két rövidke etappal készültem, azokon is csak ímmel-ámmal. Péntek hajnal háromkor aztán szépe nekiindultam legújabb eszement turnémra, egy félig átdolgozott éjszaka után. Jómagam lennék a legboldogabb, ha azt írhatnám le, hogy az öngyilkos járat ablakából kibontakozó bergamoi reptér szép. De nem az. Ezzel természetesen újat nem mondok, de az ember mindig remél. Így különösebb helyismeret megszerzése nélkül megvettem a buszjegyem Milánóba, majd fel is ültem kinn a buszra, bár már akkor kezdtem érezni, hogy nem leszek valami fitt aznap. Mondjuk soha nem repültem még úgy, hogy már az oxigénmaszk rendeltetésszerű használatának bemutatását átaludtam, nemhogy a felszállást….
Az egy óra döcögés nem volt túl kellemes, még épp elkaptuk a reggeli dugók végét, de nagyjából időben, kilenc után lezuttyantam Milano Centrale vasútállomása mellett. Mivel le akartam rakni a pakkom a városnézés előtt, ám a szálláson ez csak 11-től lehetett volna, úgy döntöttem, hogy már akkor felmarkolom a másnapi vonatjegyem Peschiera del Gardába az említett állomás jegyaut-o-matáinak egyikéből. Ez nem ment egyszerűen. Begomboltam a kódom, meg a vezetéknevem, a gép szemmel láthatóan felismert, kiírta, hogy van ilyen jegyelővétel, majd nyomtatás helyett azt is közölte, hogy menjek el a pénztárakhoz. Basta.
Meglepő módon angol mintára történik ezen az állomáson a sorban állás, úgy látszik, csak itthon divat ölre menni. Mondjuk nem volt nagy sor, kivártam hát, hogy aztán az olasz ember fejrázva közölje, ő csak az anyanyelvén ért, meg kicsit frencs. Mivel az én olasz szókincsem négy köszönésre, különböző kávéfajtákra és a grazie millére korlátozódik, egyéb nyelvtudásom pedig sok angolra és kicsi dojcsra, hirtelen kialakult egy kínos patthelyzet, amin a kinyomtatott jegyfoglalásom sem sokat segített. Ezután jöttek a vidám pillanatok, ami heves gesztikulálásból állt, „tikettmasín kaputt, vaddafakk?”, jelnyelven előadva. A derék pénztáros csak rázta a fejét tovább, bevitte az adatokat majd szép lassan mondott valamit, amihez még mutogatott is. Mivel ezt szerinte megnyugtató hangon mondta, de jegyet nem adott, azt gondoltam, hogy ha később megpróbálom a gépet, sikerülni fog. Prego.
Volt még időm, kóvályogtam az állomás mellett, próbáltam szimpatikus helyet találni a kávézáshoz, közben egy zebrán fekvő emberre lettem figyelmes, meg két aggódó másikra fölötte, illetve szinte azonnal egy közeledő mentőre. Nem tudom, mi történhetett, de ha elütötték a szerencsétlent, akkor a rendőrség nem reagálja túl arrafelé ezt a dolgot, mert a mentő távozása után se volt még kinn egy carabinieri sem. Aztán leültem végre eléggé megfáradtan kávézni, közben az állomáson zsákmányolt térkép segítségével próbáltam tervet készíteni a „fél nap alatt egész Milánót” című programponthoz. Mivel a belvárosban minden látnivaló egy kupacban van négy metrómegállóra az állomástól, a bemegyek oda és sétálokra korlátozódott a Nagy Terv. Leraktam a pakkot, szerencsére egy forgalmas út mellett sikerült alvóhelyet szereznem, amit szerintem semmilyen nyelvet nem beszélő kínaiak visznek. Mindegy.
Miután megszabadultam a feleslegtől, elindultam befelé várost nézni, közben persze nem sikerült az automatából kivenni a jegyem, de úgy voltam vele, nem fontos. Alapvetően hülyeség volt gyalog nekivágni a négy metrónyi távnak, de szeretek ismeretlen helyeken gyalog körbenézni a nem turistás részeken is. Itt annyira jöttem rá, hogy Milánó nem a divat, hanem a toronydaruk városa. Nem tudom, hogy valami gazdaságélénkítő csomag része-e a sok építkezés, vagy ez itt megszokott, de az olaszoknál azt szűrtem le, hogy a toronydaru a gazdasági fejlődés jelképe. Ahol sok van, az a hely pörög, ahol kevés az kicsi, és lassul. Ahol nincs, az meg felkapott turista-desztináció, mely mentes bármilyen más gazdasági tevékenységtől.
A Sfroza-kastély mögötti parknál értem be látnivalók közé, bár előtte már találkoztam valakikkel, akik az egész napom végigkísérték. Az önkéntes polgári védelem, vagy nem tudom, minek a napja lehetett, de tűzoltók, polgárőrök, vadőrök, meg hasonló népek (pár fityulás nővérrel is kiegészítve) ezrével gyülekeztek a parkban lévő stadionban. Aztán az egész napon keresztül ott voltak, ahol én. Szépen a fényvisszaverő kezeslábasba, meg egyéb munkaruhába öltözve vonultak át tényleg ezrével a parkon, a kastélyon, hogy aztán a lenti képen is láthatóan elfoglalják a Dóm előtti teret, mire jómagam is odaértem. Magáról a városról nem sokat írnék, a képek magukért beszélnek lentebb. Kicsit talán zsúfolt a közepe, de nem zavaróan. A Dóm tetejére érdemes fellépcsőzni (amikor a tetején voltam, a felvonulók épp elkezdtek bevonulni az istentiszteletre). Igazából sajnálom, hogy nem volt időm bemenni sehova, de a kastélyban lévő kiállítások elvitték volna az egész délutánt, mire a belváros többi részét körbejártam, már késő lett bármihez. Másnap zárt az időszakos Monet kiállítás, lusta vagyok utánanézni, de azt hiszem, ez ugyanaz, ami akkor volt Edinburgh-ban, mikor tavaly mentem maratont futni arrafelé…
Elhelyeztem magamban egy pizza-vörösbor-kávé szentháromságot fél hat felé, de akkor már teljesen energiáim végén jártam, szóval sötétedésre visszametróztam a Centráléhoz, beálltam a rohadt hosszú péntek esti sorba, hogy ne reggel kelljen idegeskedni a jegy miatt. Odaértem az ablakhoz, ahol a hölgy egy gombnyomással kinyerte a jegyem a rendszerből, közben hülyén nézett rám, hogy miért nem az automatából szedtem ki. Itt már nem akartam semmit kommentálni, ezért szépen elmentem lefeküdni, bár előtte még tettem fel képeket a drága olvasóknak, meg elintézem a melós levelezésem. Közben arra gondoltam, hogy meg kéne tanulni olaszul. Már csak praktikus okokból is.
21097 