thin ice

Hosszú idő után a vasárnap nem hosszúfutással várt rám, ennek örömére gyakorlatilag átaludtam az egészet, az előző napok megpróbáltatásait némileg ellensúlyozandó. Igazából annyira összefolyik a múlt hét eleje, hogy abban sem vagyok egészen biztos, hogy hétfőn futottam-e. Szerintem nem. Kedden kivételesen teljes létszám focin, nagypálya, jó hangulat, meglepő módon újabb öncsonkítás nélkül.

Szerdán a hét utolsó, unalomig ismert tízezrese következett, amit az előbbi félmondatban leírtakat megcáfolva csütörtökön megismételtem, de a középső négyezret hullámoztam a szokásos 200-200-as felosztásban, szépen ki is döglöttem a végére, ha komolyan veszi az ember a hullámok erős részeit, ez jóformán 2k sprintet jelent, szóval az utolsó egy-két erős hossz tud elég szabadtüdős merülés jelleget ölteni (közben természetesen elengedhetetlen meghittem emlékeinkbe idézni hajszálereinket).

Ugyebár két nappal a verseny előtt nem futunk, szóval pénteken rezzenéstelen arccal figyeltem a megérkező hidegfrontot, miközben arra gondoltam, hogy hála a jó égnek ezúttal a hőségriadó elmarad. Szombaton, felbuzdulva azon, hogy házi pasta party-t kellene tartani a verseny előtt, ügyeskedtem egy sort, de az ötletnek egy kis gellert adva pizzát sütni álltam neki, ami mondjuk úgy, remekül sikerült. Délután aztán még futottam egy igencsak átmozgatónak gondolt 5k-t, igazából csak azért, mert miért ne. Aztán elindultam, mert a tavasszal Cardiffban megismert, és korábban már a varsói maraton meghívásnál említett Zoli barátom átmenetileg hazánkban állomásozott, sőt, benevezett a félmaratonra. Így hát vele, illetve az akkori túrán szintén részt vevő, a futástól magát deklaráltan elhatároló Kalózzal (akinek nappalijában aztán meghúztuk magunkat, Zoli mint couch-, én mint padló-surfer) lelkiismeretes elő-bemelegítést tartottunk, ami valójában sörök elfogyasztását jelentette.

Pest felé egyébként a vonaton befejeztem a már említett Gördülő Kövek (Soul Music) című Pratchett regényt, ami javarészt vicces, viszont volt benne két komolynak szánt bekezdés, amit azt hiszem pont ott és pont akkor kellett elolvasnom.

Másnap reggel már nem voltak annyira lelkesek a kedves vendéglátónk által csak futóbolondoknak nevezett koránkelők, de a még éjjel, borzasztó előrelátóan megvásárolt palacsinta, meg részemről a kávé elfogyasztása azért valamit javított a helyzeten. Nyolc felé elindultunk a földalattival, ahol nagy megtiszteltetésben volt részünk, Monspart Sarolta a mi kocsinkban utazott a helyszínre. Mondjuk a tőle autogramkérőket nem értem, de mindegy. Igazából az autogramkérőket nem értem, bár igazából ha ez örömforrás, akkor maximálisan támogatom, hiszen manapság nehéz elérni, hogy egyetlen aláírás is növelje az összboldogság szintjét a világban.

Jó, hogy volt helyismeretem, mert hamarjában összeszedtük a rajtszámot meg a csipet, meg leraktuk a felesleges cuccot, sőt még egy emberesebb bemelegítésre is futotta, bár kezdett látszani, hogy hidegfront ide vagy oda, a megfázástól finoman szólva sem kell tartanunk. Előadtam a tavalyról ismerős Toi-toi-ban átöltözős magánszámomat, majd immár Koffein Kapitányként kerestem helyet az 1:50-2 óra között futni tervezők rajthelyén.

Üdvözöltem egy felbukkanó ex-kollégámat, megbotránkoztam azon, hogy a szembe jövő, csikós jelmezbe öltözött futótárs rám nézve csak annyit mond: „Na, még egy bolond!”, majd egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy pontosan egy évvel ezelőtt még nulla félmaratonnál tartottam, és milyen sok minden telt el azóta, mióta ezt leírtam ide: „A férfimezőny 3615 célbaérkezője közül ezzel a 2522. helyet csíptem el, én ezzel roppant mód elégedett vagyok. Főleg mert túléltem. A medálra a KOFFEIN KAPITÁNY nevet karcoltattam, majd elindultam hazafelé.”

A tavalyi nyolc perc ellenében idén mindössze öt és fél alatt átjutottam a rajtvonalon, és a kellemes utazósebességemnek gondolt ütemet felvéve élveztem ki, amit a futó büszkeség napja nyújt 5500 embernek az Andrássy úton. izé. Az útvonal egyébként sokban különbözött a tavalyitól, bár ezen már több sort nyavalyogtam némileg lentebb. Elmentünk szépen az Akadémiáig, majd át a Lánchídon Budára. A Lánchíd szűk ennyi futónak. Rohadtul szűk.

A némileg szétzilálódott mezőny aztán elsőre a Batthányi tér felé indult, hogy aztán majd lefussunk egy visszafordító kanyarral a rakpartra. Nem sokkal a fordító előtt jöttem rá, hogy egy ideje már valami olyasmit látok magam előtt, ami igencsak unikális. Az előttem futó versenyző ugyanis az idei Taunton Marathon ajándékpólójában haladt céltudatosan előre. Mivel ebből a pólóból tudtommal az országban kettő darab van, és az enyém otthon volt, elsőre buta arcot vágtam, majd kizárásos alapon üdvözöltem és biztattam keveset a blog egykori(?) társszerzőjét. Leérve a rakpart katlanjába picit emelve a tempón indultam a Lágymányosi híd felé.

A hidegfront ellenére a rakparton lenn nagyon fülledtvolt, folyamatosan igyekeztem korrigálni a tempót, mert a tavalyi fiaskó után nem akartam a végén kóvályogva befutni. Ebből aztán az lett, hogy újra és újra eltoltam azt az időt, amikor úgy gondoltam, majd még ráteszek egy lapáttal. A Lágymányosi hídnál visszafordultunk, de igazából az volt a jó, hogy feljöttünk a rakpartról, mert a felső úton pompás szellő fújdogált. Kicsit furcsa volt tíznél félig körbefutni a tömböt, ahol dolgozom, általában jó messze megyek futni innen… Féltávnál ismét úgy döntöttem, hogy maradok az eddigi nagyjából kényelmes tempónál (utólag láttam, hogy az első 10k 56 perces lett, magamhoz képest pont rendben volt, szerintem órával sem tudtam volna jobban kalkulálni). A felújított Szabadság-hídon vissza Pestre, majd ismét a rakpart, de immár a másik oldalon, fel, egész a Margit-hídon túlra. Szép hosszú, nem túl izgalmas etap volt, a fordító után aztán csak rávettem magam némi gyorsításra, mert noha rajtaütésszerűen el lehet kezdeni csillagokat látni, ez a veszély egyáltalán nem fenyegetett 16k-nál.

A Parlamenttől fogva végül is a már ismert úton vittek vissza, igazából a Nyugati téri felüljáró sem okozott nehézséget. Ekkor kezdtem el érezni először, hogy a tempóválasztással valamit igencsak elszúrhattam, mert ebből nem nagyon lesz izomláz másnap. Furcsa érzéseim voltak, mert fizikailag egyáltalán nem voltam elfáradva, de ha elkezdtem gyorsítani, az mégsem volt komfortos, lehet egyszerűen leszabályoz az agyam egy bizonyos sebesség felett. Ebből aztán az lett, hogy a húszas táblát meglátva majdnem ügetésbe kezdtem, szerintem versenyen ilyen gyors ezrest még sosem futottam, mint az utolsó, bár irtózatos nagy volt a tömeg, sikerült abban a régióban beérnem, ahol a legsűrűbb a mezőny.

Az órát meglátva még azt is kikalkuláltam, hogy meglepő módon „bőven” két órán belül érkeztem, utólag kiderült, pár másodperc híján a tauntoni időmet reprodukáltam. Kikeveredtem az események közepéből, megfürödtem, megkerestem a magukhoz képest remek időt teljesítő ismerős futótársaim, majd a chipleadás után el is rohantam, így is egy percen múlt, hogy elérjem a vonatot hazafelé. Másnap azért éreztem a távot a lábamban, de ezt letagadom.

El kell mennem orvoshoz és szereznem egy igazolást a gardai szervezőknek. Nem szeretem ezt.

Nike – top 5