Egy kurta-furcsa felkészülés után elérkezett hát a versenyszezon, még ha a Velencei-tó körbefutását tényleg csak egy normál hétvégi hosszúfutásnak és jó mókának szántam. A szokásos keddi focin kivételesen megint páratlanul lettünk, de most többen, így a nagyobb pályán játszottunk. Az erőnléti különbségek okán magabiztosan foglaltam el helyem a három fős csapatban, majd öt zsinórban elszenvedett tükörsima vereség után rá kellett jönnöm, hogy bizonyos körülmények között nem igazán kompenzálható futással pár dolog. Főleg hogy egyetlen mozdulattal sikerült – miközben száz százalékos ziccerben valamilyen rejtélyes okból a földbe rúgtam a labda helyett – három sérülést okoznom magamnak, így nagy valószínűséggel búcsút mondok majd egy nagylábujj körömnek, azon a lábamon, amin a nagylábujjam a visszahajlás miatt egyébként is fáj, nem is beszélve a nagy svung utáni hirtelen megtorpanás okozta húzódásról a vádlimban.
Hazafelé azon gondolkoztam, hogy különös tehetségem van a versenyek előtti labdarúgás közben elszenvedett sérülésekhez. Szerdán egész nap reménykedtem, hogy a sajgás majd csak enyhül, illetve az ominózus sérülések nem érintik a futómozgásomat. Szerencsére ez utóbbi eset forgott fenn, sikerült kicsit ugyan dülöngélősen, de a szokásos, némileg megnyújtott 12k-s kört learaszolgatni. Mivel rá akartam kicsit pihenni a 27k-s versenyre, illetve csütörtökön egyébként sem tudtam volna időt szánni a futásra, ezt kihagytam (két nappal a hosszabb verseny előtt nem futunk), pénteken pedig emberemlékezet óta legrövidebb, 5k-s átmozgatást iktattam be a programba.
És akkor verseny. Mivel a rajt nyolcra volt kiírva, az utolsó vonattal előtte este felbumliztam Pestre, majd minimális alvás után hatkor már Velencén szálltam le a vonatról, amin elfogyasztottam szerény, de hatékonynak gondolt futóreggelim (túros batyukat). Írtam arról, hogy végre nem egy BSI-s versenyen indulok, ez utóbb kiderült, hogy annyira azért nem jó. Vagyis ha valaki olyan szervez futóversenyt, aki ritkán, vagy sose, abból baj van. Meg 70 méteres sor a regisztrációnál, megspékelve egyre hangosabb méltatlankodással. Mondjuk mivel én komolyan vettem a regisztrációs időszakot, és még a tömeg befutása előtt felvettem a pakkot, nem igazán hatott meg a dolog, de azért át tudtam érezni futótársaim problémáit, meg persze nem értettem, hogy miért volt netes regisztráció, ha mindent újra kellett. Viszont nagy élmény olyan helyen elindulni, ahol ultrások is vannak: Ez persze egy elég belterjes klikk, de akkor is vicces, mikor az előttem állók arról beszélnek, hogy „…mész a Spartatholonra?”, meg hogy ki mit futott a 100k-s országos bajnokságon… Egy valami mégis a szervezők mellett szól: a rajtszámomon a 316-os alatt egy tetszetős “koffein kapitány” felirat díszelgett.
Mivel nem igazán tudtam mit kezdeni magammal a másfél órás csúszás alatt (azon kívül, hogy reménykedtem, kitart az időközben megjött hidegfront, de eső nélkül), így két kávét is sikerült meginnom jártomban-keltemben, miközben öltözködtem, meg valamelyik sponzor krémtúróját minőségellenőriztem. Fél tíz felé aztán úgy nézett ki, végre elindulunk, szóval előbukkant szuperhősünk egy bokorból, majd elfoglalta az őt megillető helyet a mezőny vége táján.
El is indultunk egy dörrenésre. Elég fura volt, hogy az út első 1200 métere volt lezárva, a többi helyen meg forgalom volt, de igazából nem zavaró. Beálltam a magamnak gondolt kedves és barátságos tempóra, aztán szépen kocogtam, meg társalogtam. 450 körüli futó indult el, elég családias volt a hangulat, meg közvetlen a rajt után viszonylag sok néző is volt, bár a többi településen már csak hébe-hóba voltak szurkolók. Igazából ez a körbefutás csak az utolsó 10-11 km-en volt a vízparton majdnem, a többi rész (a térképen is láthatóan) azért elkanyarodott, ráadásul Sukoró után volt pár emberes emelkedő is, ezeket szerettem, továbbra is imádok felfelé futni, ha nem túl meredek a dolog. Kicsit az egész Tauntonra emlékeztetett, ugyanabba az irányba indultunk körbe, meg a táj egy része is olyasmi volt, házak imitt-amott.
Az északi oldalon jól estek az emelkedők, nem volt semmi gond, bár én ökör megint hagytam, hogy elkapjon a lendület. Versenyen hiába van előre eltervezett tempó, azt rohadtul nem bírom tartani, a többiek húznak magukkal. Mikor ismét délnek fordultunk, hosszabb eszmecserébe bonyolódtam olyanokkal, akik már futottak több ultrát, gondoltam felcsipegetek némi tudást, amit később kamatoztatni tudok. Sok okosat nem tudtam meg (bár kedves volt, mikor azt ajánlották, hogy menjek el nyugodtan a hatórás ob-re), viszont kiderült, amit eddig is sejtettem, csak leszartam, hogy katasztrofális technikával futok és pazarlom az energiát (kéz túl fenn, előrehajlás nagyon, lábak odacsapása, satöbbi), szóval ehhez kaptam néhány jó tanácsot,. Ezeknek örülök, noha másfél év rossz beidegződéseit próbálhatom átalakítani.
A hétből ötödik frissítésnél aztán elléptem újdonsült ismerőseimtől és a technikára ügyelve vágtam bele az utolsó egyenesnek, ami ugye majdnem 11k volt. Szerencsére igen „jó” idő volt, ami ugyan erős szelet, de kellemes hőfokot, és csak néha szemerkélő esőt jelentett, nem pedig hőséget. Hogy ennek köszönhető-e, vagy a rendes frissítésnek (sok gyümölcs, víz és meglepetésre gumimacik, Haribo macht futó froh), netalán a technikának, mindenesetre meglepően jól bírtam ezt az egyenest és nem döglöttem ki, mikor már messze elhagytuk a félmaratont is. Persze nem volt a táv kitáblázva, folyamatosan fingom sem volt arról, hol tarthatok, csak azt tudtam, hogy emberesen igyekszem. Az utolsó harmadban kezdtem megint egyik gyermekkori hősömre, Paul Erengre hasonlítani, kivéve hogy nem mindenkit előzök meg a végén, de azért párakat igen. Meg sokkal lassabban futok. Khm. Paul Ereng kenyai futó (most edző), de meglepő módon nem hosszútávfutó, hanem nyolcszázas volt. Elsőre ki lehetett szúrni, mert fehérben versenyzett, és az első körben méterekkel mindenki mögött haladt, majd kétszázzal a vége előtt gyorsított és szépen elment az egész mezőny mellett. Legalábbis egy olimpián meg két fedett pályás vébén igen.
Szóval számomra is meglepő módon végigbírtam egy, az előre tervezettnél vadabb tempót. Igazából oldalakat írhatnék még arról, hogy mennyire amatőr volt a szervezés, de nem érdekel, és nem zavar, igazából az sem, hogy most sem tudom az időmet. Ha valóban akkor indultunk el, amikor mondták és nagyjából akkor érkeztem be, mikorra saccolom, akkor kettő harminc körül jöttem, ami nekem nagyon-nagyon jó idő lenne, de persze, ki tudja ezt pontosan. Igazából talán ez a versenyem esett a legjobban az összes közül és ezért már megérte. Mintahogy az Ajkak koncert is jó volt, annak ellenére egy szám után a fél hangosítás szétment, így az egész műsorunk valami nyomasztó unplugged-performance lett. Érdekes, hogy ezen a napon gyakorlatilag minden szar megtörtént, ami megtörténhetett, de amit igazán szeretek, azokat mind borzasztóan élveztem.
21097 