A hétfő már-már hagyományos módon rest-day lett, főleg mert nem voltam itthon, este meg Ajkak-próba, vagyis a világ visszaállt valamibe, amit jobb híján normális kerékvágásnak nevezhetnénk, ha lenne ilyenje a világnak.Hogy még sincs ilyen, az már csak abból is látszott, hogy a kedden szokásos focink mindössze négy érdeklő jelenlétében zajlott, ami egyébként a kis dühöngőnk adottságai miatt nehezen hihető módon, de mégis lehetőséget ad a játékra és a kikapcsolódásra. Sajnos azonban rá kellett jönnöm, hogy a felkészülés vége-felé képes vagyok elrontani az ilyen játékot. A többiek fél óra után minden létező szünetet felhasználtak a padlón történő heverészésre, én meg néztem, hogy mi van, ennyire elfáradtak a bemelegítésnél. Most ez ilyen egonak tűnik, pedig csak annyi, hogy én edzésben vagyok, a sporttársak meg nem. Így aztán a legjobb játékos is én lettem a pályán, pusztán azért, mert kettőnél többet tudtam lépni. Nem jó ez, remélem, jövő héten már meglesz a rendes létszám, már csak azért is, mert a játék intenzitása is komoly csorbát szenvedett.
Szerdán a nagyjából szokásos 10k-val próbáltam az előző nap megpróbáltatásait, illetve azt feledtetni, hogy noha focin általában annyit tudok futni, ami után a járás is nehézséget okoz, ez most nem sikerült. Nekiláttam piramisokat építeni, ledaráltam belőle hármat, legalább rendesen elfáradtam, meg mióta ismét érzem, hogy van bennem tartalék, jól esnek az ilyesmik. Pár héttel a maraton előtt természetesen már nem sok értelme van a gyorsasági állóképességet javító dolgokat csinálni, de nem érdekel. Hazaérve este még belefutottam (…) egy fél Monspart Sarolta interjúba, ami meggyőzött arról, hogy imádom a hölgy hozzáállását ehhez a futás dologhoz (ld. még leszart pulzusszámláló és minden futó más, és így tovább). Mondjuk én speedworköt csak akkor szoktam csinálni, ha már unom a kocogós tempóm, ehhez viszont kell egy-két hónap, amíg összeszedem magam. Igazából lehetne növelni az intenzitáson, bár sok teteje nem lesz, maximum 10-15 percek vannak talonban az egyéni csúcsaimban a heti 45-55 km futással, amik egyébként sem érdekelnek senkit, főleg engem nem.
Csütörtökön a szokásos kört futottam, a begyepesedett, nagyjából 6 perc/km tempómban, mindenféle agytevékenység és intenzitásra törekvés nélkül, néha kell az ilyen is. Mondjuk érdekes, hogy ha az ember ráveszi magát nagyobb tempóra, utána a kevesebb az olyan álmos lötyögésnek tűnik. Persze, még mindig kezdő futó vagyok, ilyenkor könnyű látványosan javulni. Viszont remek érzés lekocogni egy órán belül egy tizest úgy, hogy meg sem kottyan. Péntekre egy picit rövidebb távot tettem, de ha már gyorsasági állóképesség, meg unaloműzés, ennek a közepét (egész pontosan 4k-t) hullámoztam. A gáton, ahol vannak kétszáz méterenként szelvények, ezt prímán lehet csinálni, bár a Saci néni által ajánlottnál kétszer hosszabb távokkal. Ó, azok a csodálatos hajszálerek.
Este a PACE magazin online verzióját lapozgattam (és megtudtam, miről lopta a designt a BSI az új kiadványaikhoz), amire nem iratkoztam ugyan fel, de valami futós regisztráció nyomán megkaptam. Nem egy nagy valami, de érdemes átfutni (…), legalább megtud az ember ezt azt néhány érdekesebb maratonról. Meg mondjuk kiderül az is, hogy mekkora az Isten futókertje, mikor megrökönyödve olvashatunk azokról az emberekről, akik 10 nap alatt futottak 10 maratont, meg arról, akinek a célja, hogy 500 maratont fusson 200 percen, azaz három óra húsz percen belül. Most mondhatnám, hogy persze, szerencsétleneknek nincs életük (nekem sincs, mindenki tudja, hogy ezért futok :)), meg mennyire ráérnek, de inkább csak annyit, hogy szerintem ez már nem amatőr sport. Valahol meg mégis az, mert 200 perces idővel sehol nem lehet pénzdíjat nyerni. Kis szívfájdalommal néztem a Loch Ness Marathon beharangozóját a füzetben, de idén biztos nem megyek vissza. Talán ha eljutok valami kétjegyű jubileumig valaha, akkor a kerek számot majd ott. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a Garda után egy-két hónappal beleférne még egy, már az ultrára készülés jegyében, de az csak a Snowdonia lehetne, ott viszont betelt a létszám idénre. És persze megvan a jövő nyári álom is.
Egyébként nagyon úgy néz ki, nem jön össze az autó, amit most annyira nem bánok, mert utánanéztem az egyéb lehetőségeknek, és mivel egyrészt az amcsi konferencia-turizmus költségeinek egy komolyabb részét egy sikeres pályázat útján úgy néz ki, sikerül visszanyerni, másrészt pedig találtam Milánóba igen olcsó repülőt, és így lenne egy napom ott körbenézni. Meg a Garda tó körül még egy, amikor lehet napijegyet venni a hajókra és ott krúzolni mindenfelé (mással gyakorlatilag képtelenség a környéken értelmesen közlekedni egyébként is). Mondjuk megint nagyon tömény és rohangálós lesz, nagy valószínűséggel egy éjszaka csövezéssel pont a futás után, de ez már nem is annyira meghökkentő. Ha valakinek még így is vonzó, persze lehet csatlakozni, a lentebb jelzett összegnél több lesz, de annak legrosszabb esetben is maximum a duplája.
Tegnap ismét a lazítósabb kört választottam, a vasárnapi hosszú etap előtt nem igazán jó, ha lefárasztja magát az ember. A közelgő hidegfront esőjének még nyoma nem volt, bár a szél már feltámadt, így egész kellemes időben futottam. Ja, igen, a már citált magazinban olvastam azt is, hogy nyáron veszélyesebb futni, mint télen, meg sokkal jobban kell figyelni. Majdnem meglepődtem. Aztán ma arra a semmivel össze nem téveszthető hangra ébredtem, amit az ablakunk alatt elhaladó autók által felvert vízfüggöny okoz. Szóval megjött az eső is. Aztán megnézegettem a műholdképeket, és némi várakozás után, valamint a ki tudja mikor használt futódzsekim előkerítése után nekimentem az esőnek, mert szeretem. Voltak az elején problémák a szerelékkel, de miután kitaláltam a megfelelő cipzár- és pólóbeállításokat, teljesen jól haladtam, főleg hogy nagyjából fél óra múlva elállt az eső. Ennek köszönhetően a maradék egy óra ötven percre ideális és nagyon kellemes körülmények között került sort, ha leszámítjuk a néha elég erős szembeszelet, de sebaj. A lényeg, hogy jó volt az eheti házi félmaraton-szerűségem.
Most azt mondom, van esélyem arra, hogy kellemes legyen jövő héten a Velencei-tó megkerülése, 27k, nagyjából 2 óra 40-45-re saccolom K2-t, így egyrészt megcsinálom a leghosszabb futást a maraton előtt, nagyjából úgy és annyit, mint tavasszal, másrészt tartom magam a fogadalmamhoz, miszerint 2.45-nél nem vagyok hajlandó többet futni a „felkészülés” végén sem. Sajnos a szombat munkanap lesz, de akinek van kedve és ideje, az csatlakozhat nyugodtan, a verseny nyolctól kezdődik, Koffein Kapitány nagyjából 11-re végez, utána délután a tó melletti henyéléssel kívánom elütni az időt, amíg több részletben megérkezik estefelé az Ajkak-tagság, hogy továbbmenjünk Fehérvárra. Délután tehát a fehér bálnázástól kezdve a söriváson át az izomgörcs élettani alapjairól tartott monológig bármi előfordulhat. A koncertnek vége lesz az utolsó vonat előtt, Pestre vissza lehet jönni, de talán még az Ajkak-mobilban is akad hely, nem tudom. Ha valaki jönne, szóljon. A koncert kuriózum lesz a maga módján, néhány meglepetéssel, jelmezzel, meg ki tudja még mivel.
(olvashatóbb verzióért klikk a piktogramra)
És még valami. Well done, Rubens!!! A mai győzelem egy kicsit az enyém is, így 17 év kitartó support után 🙂
“Well, I mean it has been 17 years. When I come into the track I come 15 minutes earlier and when I go out it takes me 15 minutes more because I know everyone. I have worked with almost 80 per cent of the paddock. All my wins seem to be so emotional. They are part of it as well, all the teams that I worked with as well. It has been a fantastic day. A hard win today to push all the way through but it is so delightful and I want to thank everyone who supported me, so ‘thanks.’”
Top 5 helyett most csak annyit, hogy hihetetlen, mennyire emlék és digitális nyom nélkül tűnt el az Andersen zenekar. Teljesen véletlenül megtaláltam a Merry Misery című albumukat a fiókom alján. Még mindig jó.
21097 