Ha elkezdek egy új bejegyzést, előtte általában vissza szoktam olvasni az előzőt, ez már csak bemelegítés gyanánt sem rossz, amolyan ráhangolódásnak. Most arra kellett rájöjjek, hogy nem feltétlenül a legjobb ötlet az éjszakára csúszott meló közben megnyitni egy másik ablakban a blogszerkesztőt és felüdülésként néha beleírni, majd az átdolgozott éjjel után az összehozott katyvaszt még egy délelőtti megbeszélés alatt magvas álbölcsességekkel ellátni és publikálni. No, mindegy, ennyi belefér, nézzék el ezt a születésnaposnak, ha már ilyen vén lett.
Szóval a kedd az előbbiekből kitalálható módon kóválygással telt, mintha csak repülő híg gázlómadárszar lettem volna, amit sikeresen betetőzött az, hogy a szent és sérthetetlen focilétszámot nem csökkenthettem távolmaradásommal, ezért egy egész ázsiai válogatottat megszégyenítően résnyire nyitott szemmel még másfél órát rohangáltam, viszont Laci barátommal, akit egyébként csak korholni szoktam szeleburdi játéka miatt, most sikeresen fektettük két vállra az egy emberrel több főből álló ellent háromból kétszer.
Másnap próbáltam regenerálódni, persze ez nem megy annyira könnyen, mint azt képzeli az ember, de azért estére sikerült, így nekiveselkedtem a hét első futásának is, ami gyakorlatilag a legjobb volt, mióta ismét szisztematikusan próbálok építkezni, hogy ne dögöljek meg majd a Garda-tó körül. Többször utaltam rá, hogy nem kenyerem az iramjáték, de most valahogy jól esett, az egyébként a téli útvonalon lefutott 10k alatt folyamatosan hosszabb-rövidebb erősebb szakaszokat, meg sprinteket futottam, egész egyszerűen mert jól esett. Lehet, azért is, mert időközben elmúlt a hőség, fene tudja. Kicsit ez a futás visszadta a reményemet, hogy az őszi szezon nem csak kínszenvedés lesz.
Csütörtökön óvatos duhajként egy 8k volt az etap, ezúttal gátfutóként, a szokásos kört lerövidítve picit, meg mindenféle flikk-flakk mellőzésével. Pénteken cserébe kinyújtottam a kört, így 12k lett, csak hogy a világ egyensúlyban maradjon. Igazából ez a kettő nem volt valami jó, lementek gond nélkül, de a szerdai örömfutás után azért nem volt csupa játék és mese. De hát nem is várhatok mást a jelenlegi állapotomban. Remélem, nem bujkál bennem valami betegség, nem ezért olyan hullámzó a formám mostanában.
Szombaton pihenőnapot tartottam, ami csak nevében az, figyelmesebb olvasóim ha egymás mellett állnának, már kórusban mondhatnák, hogy füvet nyírtam, meg kertet rendeztem, és igazuk is lenne. A nap egyetlen felismerése az volt, hogy a biológiai növényvédelem, amit alkalmazok, az idén kivételesen úgy tűnik, bevált, és a legtöbb gyümölcsfa bőséges és egészséges termést hoz (kivéve a barackfát, amin rejtélyes okból az elvirágzás után egyetlen pöttöm bogyó sem fejlődött). Mivel biológiai növényvédelem címszó alatt általában metszek és eltávolítom az azévi és az előző évi növényi hulladékot, majd több hónap semmittevés után csúnya szavakat kántálok, olyan élőlények felmenőit emlegetve, amelyek csak jobb esetben szaporodnak ivarosan egyáltalán, ez az eredmény több mint jó. A „not trial and error”, netalán még találóbban a „not hit and hope” módszer tízből kilencszer nem vezet eredményre, de viszont mennyire büszke az ember, ha az időjárás valami képtelen módon az összes kártevő és kórokozó számítását húzza keresztbe, ökológiai igényeik egyszerű semmibe vételével…
Vasárnap a körülmények szerencsétlen összjátéka folyamán még főznöm is kellett, viszont mivel rájöttem, hogy a szokásos hosszúfutás energiáját így tudom a legkevesebb operatív nehézséggel biztosítani, roppant találékony módon komoly mennyiségű palacsinta megsütése mellett tettem le a voksom. Ez ugye alapvetően nem lehet rossz döntés, valóban nem is volt az, bár a kezdéssel mindig akadnak problémáim, azt hiszem, most a serpenyő hőfoka nem volt ideális, ezért az első két darab kevésbé esztétikus gombócra sikerült, miután felvakartam őket, mert egy polip szívósságával kezdtek el ragaszkodni valamihez, amihez egyébként nem is lenne semmi alapjuk. Sebaj, el lehet mondani, hogy olyan jól megy nekünk, hogy a kutya (aki egyébként továbbra is borzasztóan féltékeny a fűnyíróra, de legalább arról már leszoktattam, hogy a hosszabbító vezetékével a szájában rohangáljon, ha nem figyelek oda) is palacsintát eszik.
Szóval felkészültem és este, ideális futóidőben kezdtem neki az újabb kétórás etapnak, remélve azt, hogy jóval sikeresebb leszek, mint egy héttel azelőtt. Úgy döntöttem, hogy óvatos tempóban elmegyek a kajakpályáig, arra ebben a szezonban még úgysem voltam. Ez sikerült is, végül elfutottam a kertváros előtt is, egész a Tisza-híd előtti körforgalomig, majd pedig vissza. Végül valahol 18k körül lehetett a táv, az idő meg nem egészen két óra, valóban óvatosan, de jólesően, a végére azért elfáradva.
Ez volt az elmúlt hét hiteltelen története, ám egy dolog még hátra van: vasárnap este rábukkantam valamire, ami már megint amolyan sorszerű volt, kezdem unni ezt. Szóval fél szemmel láttam egy bannert egy Velencei-tó kerülő versenyről, ami mint kiderült, augusztus 29-én lesz, azaz a Nike (aminek az útvonala idén elég pocséknak tűnik, jóformán csak rakparton kell futni) előtti héten, pontosan aznap, amikor egyébként is a közelben játszunk este az Ajkakkal Fehérváron. Kénytelen leszek elindulni, a táv pont annyi (27,1 km egy kör, lehet kettőt is trappolni, azt meghagyom a valódi ultrásoknak), mint amit elképzeléseim szerint azon a hétvégén futnom kellene, időben kb. 2:50-3 óra, remek lesz, már ha sikerül. Megszaggatni nem fogom magam, de legalább nem csak BSI-s versenyeken indulok végre itthon. Remélem, az esti ünnepségen még látom a Spencer Hill Magic Band-et (azaz a Mario és Carlo filmjeinek zenéit játszó zenekart), mielőtt el kellene indulni rokkolni.
A mostani hét eleje pihenő lesz, mert félhivatalos munkalátogatásra pár órára Prágába kell mennem, ezzel kiesik a kedd délután meg a szerda, de csütörtöktől minden újra a régi rendben. Ja, igen. Birtokomba került a két, magyarul idén kiadott (az egyik csak pár napja) Pratchett-regény, a Fegyvertársak, meg a Gördülő Kövek. Az egyik Városi Őrséges, a másik Halálos (…), örömforrás. Ennyit a szülinap utórezgéseiről…
21097 