Igazából a reggeli futás az valami olyasmi, ami csak másvalakivel történhet meg (igen, tudom, meg a rendszeresebben írás is). A legutóbbi bejegyzés utáni három nap legalábbis erre volt kiváló bizonyíték, ugyanis hiába kísérleteztem azzal, hogy feltápászkodom korán és letudom az aznapi penzumot. Gyakorlatilag egyébként még azon a héten is voltak kisebb problémáim az alvással, amit az átkozott hosszútáv-repülésre vezetek vissza, reggelente csak fájós fejjel kóvályogtam és kávét szürcsöltem, elgyötört arccal. De hát minek konferencia- turistáskodik, aki nem bírja…
Mivel azon a héten irgalmatlan kánikula volt, némileg kiképzés jelleget öltöttek a szokásos körülmények között (illetve ahhoz képest kétvonásnyival nagyobb porban) teljesített 10k-k. A végletekig nem lehet elodázni az indulást, ha nem akar az ember sötétben botorkálni a dűlőn – ami azért valamennyire sérülésveszélyes -, viszont még a lehető legkésőbb elindulva is 30 fok fölött volt mindhárom nap. Nem is esett jól, rohadtul nem. Igazából nem tudom, hogy a hőség, a kihagyás, a kihagyás alatt felszedett 3-4 kiló, ezek összesen, vagy valami teljesen más volt az oka, de igazából párszáz méter kivételével ezek a futások maguk voltak a megtestesült kínszenvedés.
Vasárnap hosszabb távra indultam, méghozzá megemberelve magam, délelőtti időpontban. Miközben a kajakpálya felé kocogtam, azért elgondolkoztam azon, hogy az április vége-szeptember vége ritmusban futott évi két maraton közül a másodikra nem lehet rendesen felkészülni, főleg ha az ember bármilyen okból kifolyólag elcsúszik egy-két hetet. Szóval ezen majd agyalni kell a jövő évi versenynaptárral kapcsolatban, ami gyökeresen más lesz, mint eddig gondoltam, de erről később. Szóval miközben moderált tempóban futottam, a szombati zivatar után viszonylag kellemes körülmények között, beletörődtem, hogy ez az ősz nem az egyébként sem falrengető egyéni csúcsaim döntögetéséről fog szólni, és ez jól is van így, meg Krakkó után eléggé egyértelműen kirajzolódott valami ilyesmi. Visszatérve az adott távra, a kellemes körülmények igazából hazugság volt az imént, mert eléggé érős volt és kavargott a szél, az utolsó fél óra nem volt egy kéjhömpöly, de viszonylag tisztességesen ledaráltam egy kb. 105 perces etapot.
A múlt hét egy elmaradt Ajkak-próbával köszöntött rám, így a változatosság kedvéért nem pihenőnap volt a hosszú táv után, hanem egy nagyjából nyolcezres, ami viszont ebben a szezonban először egész tűrhetően ment. Kezdtek vinni a lábaim, olyannyira, hogy még 4×200 húzósabb résztávot is beletettem a közepébe, egyszerűen azért, mert élveztem, hogy jól esik. Kedden a foci is kezdett meggyőzni arról, hogy a szenvedés ellenére azért valahol talán mégis jó úton járok, ugyanis egyáltalán nem fáradtam el, ezzel garantálva népszerűségemet sporttársaim között. Szerda-csütörtök kimaradt, mert nem értem rá, meg egy sportemberre is ráfért a pihenés (értsd.: tanya-grill-sör, mindezt téli túratársam vendégeként), főleg a megszokott hétfői rest-day elmaradásával. Pénteken egy normál körrel pótoltam a pótolnivalót, míg szombaton ismét egy óvatos nyolcassal hangoltam a vasárnapi szokásosra. Aminek a vége most sem volt a kedvencem, de szép időben (persze megint este) és normál tempóban húztam le a két órára emelt adagot, azaz nagyjából 20k-t.
Szóval kisebb-nagyobb döccenőkkel, de visszaálltam a heti 45-50k-s „rendre”, igazából ismét kezdek meggyőződni arról, hogy erre nekem mentálhigiénés szempontból is szükségem van :). Nem tudom, a következő hónap hogy fog alakulni, de ennek a két hétnek a tapasztalata azt mondatja velem, hogy télen jobb futni. Esküszöm, jobban estek ugyanezek a távok február végén-kora márciusban. És nem hiszem, hogy ennek Kálmán lenne az oka. De most már igazából mindegy. Ha minden jól megy, és egészséges maradok, öt hét múlva jubilálok, jön életem ötödik félmaratonja, majd arra három hétre következik a harmadik maraton, a Garda. Ez utóbbira sikeresen beneveztem, bár nem tudom, hogy a háziorvosom kitölti-e nekem a papírt arról, hogy, garantálja, nem lesz bajom. Az olaszok ugyanis ezt követelik, méghozzá úgy, hogy még az orvos neve-címe-születésihelye/dátuma is rajta kell legyen a nyilatkozaton. Remek. Kellene haladni a szervezéssel is, nem tudom, összejönne-e egy nagyjából teleautó, szóval akit esetleg érdekel szeptember utolsó hétvégéjén egy remek kirándulás Észak-Olaszországba, hegyes-tavas vidékre, az szóljon már (pénteki indulás, hétfőn haza – jöhetünk vasárnap éjjel is, de akkor végig szentségelni fogok az autóban; költségek fejenként szerintem 20e alatt tarthatók)
Ami pedig a továbbiakat illeti. Egyszer, nem is olyan régen azt mondtam valakinek, hogy az ultrafutás nem vonz. Tévedtem. Ennek jegyében minden bizonnyal feláldozom a jövő márciusi Monaco-maratont, és itthon maradok, hogy részt tudjak venni a négynapos, Balaton-kerülő ultra-versenyen. Valószínűleg ez egy, az eddigieknél is nagyobb baromság a részemről, de megpróbálok felkészülni, aztán meglátjuk. A futásban kitartó vagyok, és maraton felett már nagyon nem a tempó számít, szóval szerintem még akár sikerülhet az a 194k, négy részre osztva. Aztán lehet, a második napon párezer után bőgve mászok bele a Balatonba, tudja a fene, de ilyet egy szuperhős csak nem tesz. Ha mindent képes vagyok megcsinálni az optimális forgatókönyv szerint, akkor 22 óra körüli összetett idővel is örülhetek magamnak, meg az új tolókocsimnak. De ez még nagyon a jövő zenéje, 233 nap van odáig. És 237 nap múlva máris sokkal okosabb leszek. Vagy legalábbis sokkal fáradtabb.
Végezetül Top5 a mostani időkből:
- the hex dispensers – my love is a bat
- green day – christie road/helló, Doki!
- üllői úti fuck – rosszkedvűek a szerelmesek
- adicts – johnny was a soldier
- the blues brothers – raw hide theme
A Hex Dispensers-szel érdemes egy próbát tenni, az új albumuk zseniális. Olyasmi, mintha az egy kis mutáláson átesett és némileg túlpörgetett Joey Ramone beszállt volna a valamiért rettentő zajosan szóló Misfitsbe.
21097 