Gyakorlatilag magam sem tudom, meddig kell visszaforgatnom emlékezetem korhadt görgőcskéit, hogy felvegyem a rég elejtett fonalat (egy képzavar vetélkedőn ez jó indítás lenne). Azt hiszem, valahol az új futócipő megvásárlása az az időpont, mióta sok kaland ért ugyan, de érdemleges beszámoló nem született ezekre a lapokra. Az új ASICS shakedown tesztje katasztrofálisra sikerült. Két nappal a Kékes előtt még mindenképpen ki szerettem volna próbálni, elvégre minden észérvvel szemben áll az, ha új cipőben indul az ember egy elég nehéz versenyen. Igazából bármilyen versenyen. Mivel azonban egész nap szar idő volt, csak nagy nehezen találtam egy olyan rést, amikor én úgy gondoltam, hogy nem fenyeget a megázás veszélye. Két és félezer méter után a viharos szélben fordultam vissza, majd mintegy tíz percet futottam hazáig, néhol jégesőben, olyan szinten bőrig ázva, amit nem lehet felülmúlni. Természetesen az új cipőm – ami zseniálisan jó egyébként – is teljesen elázott (érdekes egyébként, hogy a cipőről nem érzi úgy az ember, hogy nevet kellene neki adnia), másnap egész nap forgattam a napom, hogy legyen esélye kiszáradni. Ez többé-kevésbé sikerült is neki.
Az ominózus szombat 13-ra egyébként nem kevés logisztikával készültem, mivel a magyar vasúthálózatnak hála a 90 km-es utat négy vonat és egy busz segítségével küzdöttem le, de legalább ismét többet tudtam meg kis hazánkról. A mátrafüredi buszról mondjuk sikerült majdnem a versenyközpontban lekászálódni, igazából nehéz is lett volna máshol. Felvettem a rajtszámot, majd a rendelkezésre álló ráhangolódási idő első felét a régi hagyományokhoz visszatérés jegyében némi palacsintázással töltöttem el. Aztán elkezdtem felöltözni, majd minden elvem ellenére bemelegíteni. Rájöttem, hogy ha folyamatosan felfelé kell menni, akkor az első pár ezrest nem igazán tudom felhasználni bemelegítésre, vagyis fel tudnám, csak a szokásosnál jóval kellemetlenebb érzés lenne. A rajt előtt nem sokkal a bozótosban előhívtam k2-őt, majd felkészülve a nehézségekre, beálltam a rajthoz.
Az emelkedők teljesen megzavarják az egyébként jól működő tempó és erőtartalék-becslő berendezésemet. Igazából nem lehet tudni, hogy most jót ment az ember az elmúlt ezresen (a táblákon kinn volt a szint is, így lehetett kalkulálni, mennyit kell még mászni, illetve az elmúlt rész mennyire volt húzós), vagy csak nem volt annyira meredek, meg mi a fene jöhet a következőn. Próbáltam igen-igen óvatosan haladni, de teljesen hullámzó élmény volt, néha jól esett a futás, néha meg nagyon rozsdásnak éreztem magam. Mindenesetre a kezdeti komolyabb rész után a közepe kicsit lankásabb volt, ott még nem sejtettem, hogy az utolsó háromezer az döbbenetesen kegyetlen. 7k-nál volt egy 250 méteres rész, ami lefelé ment, elgondolkoztam azon, hogy lehet, vissza kellene kérni a pénzt, elvégre milyen csúcsfutás az, ahol lefelé is kell menni?
Később nem lett kedvem ezzel viccelődni. Amikor lekanyarodtunk az 24-es útról kezdett egyre komorabb lenni a dolog. Nagyon felfelé kellett menni, egyik-másik kanyar a szerpentinen olyan volt, mintha a padlásra kellett volna felmászni egy csigalépcsőn. Az utolsó háromezer tehát kegyetlen rossz volt, kidöglöttem és még mindig volt felfelé. Persze, nem voltam valami nagy formában, de azért futottam néha Krakkó után, heti 2-4-et. De ez valahogy nem látszott, sőt. A végén aztán mikor azt hittem, hogy végre felértem, még ráfordítottak egy kavicsos emelkedőre, ahol sikerült életem legszánalmasabb „hajráját” produkálnom. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a lentebb látható kővel történő pózolás után kidőltem öt percre, viszont azután érzetem, hogy nem futottam ám ki magam, csak felfelé nem ment volna több, de legalábbis ilyen meredeken nem. Nem volt chipes időmérés, valami 1:20 körüli időt jöttem.
Az igazán kellemetlen az volt még, mikor biciklivel jöttek szembe lefelé azok a sporttársak, akik a közlekedési nehézségeket azzal hidalták át, hogy a pakkos teherautóval felküldtek egy bringát. Nem jó futni felfelé, miközben fentről jövő bringások kerülgetnek… Mivel elég lett az emberekből, egy, a szervezők által nem javasolt turistaösvényen, a zöld csíkon mentem vissza Mátrafüredre, ahol sikeresen elértem egy épp közeledő buszt, majd nagy rohanások árán a Gyöngyösről induló „expresszt”, hogy odaérjek a vámosgyörki átszálláshoz, aholis egy órát késett az óránként járó gyorsvonat. De még így is pont odaértem Gödöllőre, hogy lássak egy remek koncertet. A dagi és fáradtan mozgó basszgitáros most nem vérezett össze semmit, érthetetlen.
A következő héten egy óvatos foci, majd pénteken elrepültem a világ másik felére. Tudom, hogy az ígért USA-blog jelenleg kilátástalan helyzetben van, de nem adtam fel, hogy megírom, lassan csak-csak egyenesben kerülök. Addig lehet képeket nézegetni: San Francisco, illetve Reno és Lake Tahoe. Az egyetlen edzés jellegű valami az utóbbi tó körül futó turistaút egy részének meglátogatása volt. Elsőre azt gondoltam, hogy egy kedves, 20 km-es túra lesz, de mivel csak egy elnagyolt térképen volt, picit elmértem a dolgot, így kb. 35-36 km után értem vissza, sötétedésre, finoman szólva is elcsigázottan. Erről és minden másról a 10days-en, majd egyszer.
Miután hazaértem, gigantikus jet-laggel küzdöttem egy egész hétig (igazából tovább…). Elmentem vizsgázni hazaérkezésem másnapján, mert azt hittem, nincs több időpont. Annyit érdemes erről megjegyezni, hogy a tanár ébresztett fel a folyosón, hogy oké, nemsokára bemehetek. De kaptam tőle egy kávét, szóval megérte. Az első hétbe két foci fért bele, az egyik (a csütörtöki) a szokásos melóhelyi, féléves focikupánk, ahol a Géptermi Köcsögök nevű véd- és dacszövetségünk ezúttal a második helyen végzett. A két focin sikerült úgy kihajtanom magam, hogy lépni alig bírtam, és szereztem egy tenyérnyi hólyagot is az egyik talpamra. Ezek után, valamint hogy három hétig semennyit nem futottam érdemben, teljesen jó ötletnek tűnt a Hortobágyra menni és nekivágni egy félmaratonnak.
A tavalyival ellentétben most Debrecen felől közelítettem meg a helyszínt. A rajtot eltették a hídtól, gyalog igazából messze volt az állomástól, de persze én vagyok a hülye, amiért nem kocsival megyek futóversenyre. Így viszont egy kicsit elszámoltam magam kajaügyileg, mert még kellett volna valamit ennem a helyszínen, de kinn a pusztán már nem nagyon volt erre mód. Mondjuk nem ez volt a legnagyobb bajom. Bemelegíteni nem kellett, elvégre 35 fok volt árnyékban. Nem sokkal a rajt előtt ismét bekapcsoltam a szuperhős-generátort, bár tudtam, hogy ezúttal ez nem lesz örömforrás. Az útvonal is elég más volt, mint tavaly, egy kisebb (7,8 km) és egy nagyobb (13,7 km) kört kellett megtenni. Ebből az elsőt sikerült tökéletes kánikulában, bár már látszottak a viharfelhők. Nem meglepő módon elég moderált tempóban haladtam, ami viszont nem okozott gondot.
Az első kört megcsináltam 48 perc körüli nettó idővel, ez addig vállalhatónak tűnt. Az első kör végén jöttem rá arra is, hogy a mezőny harmadik negyedében sokan nem boldogok, ha K2 ott futkározik. Volt sok szembefutó rész a versenyközpontban, ahol a második negyed futott a túloldalon, valahogy velük jól el lehetett mókázni, akikkel meg együtt futottam, jobbára elég morcosak voltak. Ha jól sejtem, ez azért van, mert itt már olyanok vannak, akik komolyan veszik magukat, azaz viszonylag sok energiát fektetnek a futásba, és nem örülnek, ha egy jelmezes bohóckodik köztük. Vagy csak szarul bírták a hőséget…
Mikor a második körre indultunk, jött a feketeleves. Nem ért oda a zivatar, csak az azt kísérő 60km/h-ás szél. Szembe. A Hortobágyon van por is. Sok por. Szóval nem volt jó porviharral szembe futni majdnem háromezret (ahogy egy nálam teljesítményorientáltabb sporttárs megjegyezte később az öltözőben: “45 másodperccel rosszabb ezret futottam ott.”). Volt olyan futó, aki a frissítésnél szépen lelocsolta magát, aztán meg úgy nézett ki, mint akinek valami különleges mocsári szépségpakolás van az arcán. Ja, és a palástom rohadtul nem praktikus viselet ilyen időben. Mikor enyhült a szél, meg fordult a pálya, akkor kezdett esni az eső. Nem nagyon, de esett. Szóval a következő kétezer is vidám hangulatban telt. Mire 15k-hoz értünk és elindultunk vissza a pusztából, nagyjából kitisztult az idő, én meg nagyon-nagyon megéheztem. Ilyen se volt még velem, még Skóciában sem, ahol majdnem éhgyomorra maratonoztam. Szerencsére volt az utolsó előtti frissítésnél szőlőcukor, meg banán, csak az eső után visszajött a meleg, iszonyúan fülledt lett az idő.
Szóval elég kínkeserves lett az utolsó negyed, de azért sikerült bekocogni, de most nem előzgettem a végén, örültem, hogy haladok, szerencsére 17-19 között elbeszélgettünk egy sráccal, kivételesen jól jött a társaság. Döbbenetesen jó volt még, hogy nem lehetett tisztálkodni, mert még a WC-knél is tízliteres kannákban volt víz kezet mosni, szóval letörölte mindenki a port meg minden mást ahogy tudta, aztán indult haza. Volt még időm a vonatig (ezúttal csak három átszállás), így sikeresen elfogyasztottam egy nagy tál meggyes-mákos palacsintát, vaníliaöntettel, mert úgy döntöttem, megérdemlem. A 2:10-es időm dacára is. De megfogadtam, hogy nulláról, vagy majdnem nulláról soha többé nem vágok bele ilyesmibe.
Ez arra is rávilágít, hogy két hónap után ideje visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Már csak azért is, mert már nincs két hónap a következő tervezett félmaratonig, ami elvileg kevés is egy rendes felkészüléshez, főleg ha utána jön szeptember végén a maraton. Erre múlt héten döbbentem rá. Remélem, könnyebb visszaszerezni a formát és a téli futások nem múltak el nyomtalanul, különben nagy szarban leszek, vagy új terveket kell kreálnom. Mindenesetre múlt pénteken már irgalmatlan nehézségek árán letudtam a szokásos nagykört, vasárnap meg egy békebeli 16k-t, hogy szokjam, ez utóbbiból már volt, ami jól esett, szóval van még remény. A hétre már öt futást tervezek, meglátjuk, hogy jön össze, azért eléggé le vagyok még pukkanva. Mivel itt a kánikula, meg az estéim most a fűnyírás foglalja le, valószínűleg korán reggel fogok futni, mindennek a tetejébe. Ha a szervezetem nem tiltakozik túl vehemensen az őrült ötlet ellen.
Mostantól írok megint rendszeresebben, ha maradt még olvasó itt egyáltalán. Köszönöm a türelmet.
21097 