Nos, elnézést mindenkitől a hosszabb kimaradásért, de egyrészt szóltam, másrészt az utazgatás, de leginkább az egyik laptopról másikra költözés finoman szólva is időrabló tud lenni, főleg ha öt év melóját kell átmenteni, meg az összes hülye kis programot újrarakni. De ezeket a sorokat már Tibor szép új billentyűzetén írom (vonaton persze, időtakarékossági okokból), örüljenek neki Önök is, én örülök (főleg mert ha ez olvasható, akkor a Firefox jelszavaim is sikerült átmentenem. Tibor egyébként jó, de ALKALMAnként a Caps Lockot még lenyomom véletlenül…).
Szóval hol is hagytam abban? Janus-arcú futások. Na, igen. Mielőtt leléptem volna a görögökhöz múlt szerdán, az előtte való hét nap mindig sikerült mozogni, azaz kedden foci, előtte hat nap futás. Vitt a lendület, de pár táv rohadtul nem esett jól, vagy legalábbis az első 20-25 percek. Nem voltam fizikailag a helyzet magaslatán, lehet túl korán kezdtem el a maraton után futni, de az is lehet, hogy az időközben megérkező kánikula volt negatív hatással, elvégre legalább tíz fokkal volt melegebb, mint amiben az előző hetekben, hónapokban futottam. Azért lassan-lassan csak magamhoz tértem, vasárnap elmentem megnézni, hogy a horgászversenypálya és a holtág ott van-e még, ahol legutóbb láttam, visszatértem hamar a hétzáró hosszúfutásra, mert jólesik.
Érdekes, hogy nemcsak kizöldült minden, mint ahogy legutóbb írtam, hanem az előző évekhez képest jóval több állat is van a határban, rengeteg nyúl, őz, hörcsög, és pár róka kerül a szemem elé, de a prímet a dűlő egyik nyomán napozó sikló vitte el, amit 0,7 másodperccel azelőtt vettem észre az elbambulás/zenehallgatás közben, mielőtt áttrappoltam volna rajta. Mindketten jó nagyot ugrottunk, azt, hogy melyikünk szart be jobban, valószínűleg egy jól felszerelt analitikai labor se tudta volna kimutatni.
Szóval kezdtem újra élvezni a teljes hosszokat, lassan-lassan úgy tűnik helyrerázódom, bármi volt is a gond. Érdekes, hogy miközben nem ment valami jól az egész, kezdtem el azon agyalni, hogy milyen lehet 50 vagy 100k-s versenyeken elindulni. Valakinek azt mondtam nem olyan régen, hogy az ultra távok nem vonzanak, nos, kicsit elgondolkoztam ezen az egészen. Meg ugratom magam azzal, hogy a lehető legjobb korban vagyok, az ultrafutók úgyis csak 35-40 éves korukban érik el a legjobb eredményeiket, nem vagyok lemaradva semmiről sem. A gondolatkísérlet vége az, hogy 42 évesen le fogom futni a Sparthatlont, ami 245 km. Azt mondjuk nem tudom, hogy arra hogy lehet felkészülni (reggel kocog az ember egy maraton munka előtt, este meg még egy felet levezetésnek?), szóval itt abba szoktam hagyni a valóságtól elrugaszkodást.
Közben érkezett egy baráti felkérés (még az itt nem részletezett wales-i turné cardiffi szállásadójától, a szintén futásmániás Zoltántól), hogy az őszi maratonom a varsói legyen, de azt hiszem, ezt köszönettel vissza fogom mondani, a Garda-tó erősebben mozgat jelenleg. Majd még agyalok kicsit ezen azért. A nyári versenynaptárat is összeraktam, két versenyt tartalmaz, jövő héten igazi öngyilkos futás lesz szombaton, Mátrafüredről fel a Kékesre. 11,6 km, 600 méter szint, alföldi szuperhősnek való kihívás. Bele nem hallhatok, mert aznap este Szemérmetlen Ajkak koncert a jó öreg Lapátosban („gondozatlan felnőttek pénzért szesz intézménye”, a gödöllői vasútállomással szemben), lehet jönni, bár K2 egy nap kétszer nem fog megjelenni. Most megpróbálok nem kárt tenni magamban, meg mindent összevérezni, mint legutóbb. Visszamegyek a tervek szerint a Hortobágyra is, hátha hőgutát kap szuperhősünk, talpig feketében.
A kettő között, ha minden jól megy a Never Been TOurist eddig legnagyobb vállalkozásaként, valamint a konferenciaturizmus létjogosultságának újabb bizonyítékaként életemben először másik kontinensre megyek, nevezetesen a Nevada állambeli Renoba. Még most se terveztem meg az ott és a környéken eltöltendő egy hetet, de igyekszem minél több mindent megtapasztalni, és terveim szerint újra aktiválom magam, mint pikareszk-blogger. A link majd később.
Ha már utazás, Szaloniki szép kis város, bár a három napból, amit ott töltöttem, kettőt végigdolgoztam, szóval sok érdekeset nem tudok mondani, de azért pár apróságot érdemes lejegyezni. Mindig meglep, hogy a legváratlanabb emberek szólnak hozzám tökéletes angolsággal, miközben néha mások (köztük akiről az ember azt gondolná, hogy de) egy kukkot nem beszélnek kedvenc birodalmi nyelvünkön. Roppant óvatosan kell eljárni fagylaltvásárlás esetén, mivel a gombóc méretét illetően jelentős eltérések vannak a görög és a magyar felfogás között, kézzel-lábbal kellett elmagyaráznom, hogy köszönöm, mégsem kérem a harmadikat, azt a kettőt is örülök, ha el tudom tüntetni. Nagyon mókás a piaci forgatag, főleg délben, amikor a halak alól már elolvad a jég, és az árusok egyre hangosabban próbálják az újabb és újabb angebottal túlrikoltozni egymást.
Kedvencem mégis a szállodából való utolsó távozásom volt. Mivel munkaügyben voltam, nem volt választásom, kivételesen szállodában laktam, ahol szerintem azóta az alagsorban kicserélték a legszakadtabb vendégünk ever kisoltárán a fotót az enyémre. Szombaton kicsekkoltam, és az egyébként is furcsán méregetett túrazsákom még otthagytam megőrzésre, aztán mikor délben visszamentem érte, a srác, aki kihozta, kínosan ügyelt rá, hogy a szükségesnél egy négyzetcentiméterrel sem többel érintkezzen a pakkal. Olyan volt, mint mikor a Beverly Hills-i zsaruban Axel beköltözött a zsákjával…
Péntek este sikerült lekeverednem egy helyi klubba, miután nagy nehezen felkutattam egy aznapi koncertet, mint kiderült, rohadtul megérte. A görög psychobilly banda nem volt igazán jó, viszont a michigani Al and the Black Cats zseniális, kb. egy perc telt el a koncertből, amikor rájöttem, hogy ez fasza lesz. Ilyen punkkal meg rockabillyvel kevert rock’n’roll-t játszottak, talán nem meglepő, hogy a közepén egy Motörhead feldolgozást húztak elő a cilinderből. Aztán mikor ráadásként a kávéfüggőknek ajánlottak egy számot („Juan Valdez my dear old friend…”), végképp meggyőztek 🙂
Itthon egy visszarázódós vasárnapi 15k-val hangoltam, közben többek közt a vadiúj michigani rokkenroll cd-mről származó dalokat hallgattam. Amíg nem voltam itthon, elmúlt a kánikula, szóval ideális futóidőben telt az elmúlt egy hét. Jókat futottam, a szokásos körön, néha kicsit messzebb, és a keddi foci is jó volt. Péntek-szombaton nem voltam itthon, így aztán a vasárnapi hosszú futást már igencsak vártam. Persze sikerült ma odáig elodázni, hogy akkor ért ide az országos eső (amit kémeim Szombathelytől Szigetcsépig már jeleztek napközben), amikor kiléptem a kapun. Felnéztem az égre, megvontam a vállam és nekiindultam a szemerkélő esőben.
Említettem már, hogy szeretek ilyen időben futni, semmivel nem összehasonlítható a levegő. Aztán ötezernél úgy döntöttem, mikor egyre jobban kezdtem elázni, hogy nem lesz hosszú futás, csak normál kör. Főleg miután az egyébként aszálytól meggyötört, ujjnyi repedésekkel szabdalt dűlők tetején lévő por átnedvesedve többcentis rétegekben tapadt a cipőmre, megtöbbszörözve annak súlyát. Szóval az utolsó 4k felért egy erőnléti edzéssel. Az jutott eszembe, hogy olvastam egyszer egy sztorit arról, hogy az Aranycsapat valamikor egy helyen edzett Emil Zatopekkel, a legendás futóval, aki acéllal nehezített cipőkben rótta köreit (ez talán a Helsinki olimpián történt, de nem vagyok benne biztos). Hidegkúti megkérdezte tőle, hogy mi ennek az értelme, miért kínozza ennyire magát. „Gyönyörűség ez Nándor, gyönyörűség” – hangzott a válasz, amely az értetlen tekintetek hatására egy további mondattal bővült: „Futkorásszon ebben a cipőben egy órácskát, ha leveszi, megtudja, mi a gyönyör!”
Most pedig a beígért tematikus top5, bipolat disorderre hangolva. Az első helyen egy régi egri zenekar zseniális száma található, tőlük kölcsönöztem a bejegyzés címét is ezúttal. Kivételesen magyarul, de merjünk szakítani a hagyományokkal, vagy legalább egy kivételt tenni.
- derszu uzala – a baktai úton
- death wish kids – i sent to A.A. for a year and all i got was this lousy ulcer
- spatzen jódler sextett – dr.csernusimre
- mad season – wake up
- ramones – shock treatment
+1: üllői úti fuck: holland rémület (Amszterdam)
Szintén megígértem, hogy beszámolok a futás közben ért zenei élményeimről is. Az új Green Day album koncepciója számomra érthetetlen, kevesebb a jó szám rajta, mint az American Idioton, de van rajta néhány, csak ki kell válogatni. Máskor soha nem hallgatnám, viszont a futós mappába pár slágert át fogok tenni, mert ehhez viszont ideálisnak tűntek 2-3 hallgatás alapján. Az új Macskanadrág albummal kapcsolatban már azt is letagadom, hogy letöltöttem egyáltalán, a nyomát is sikerült eltűntetnem a merevlemezeimről, de egy esélyt kellett adnom nekik az első kazettájuk miatti nosztalgia okán. Nem új zene, és már itt is volt párszor a playlisten death wish kids, amit nagyjából-egészéből a később Pretty Girls Make Graves néven híresebbé vált banda tagsága alkotott, közvetlenül azután, hogy feloszlatták az Area 51-t. Nagyon kedvelem, amit csináltak, végre a teljes diszkográfia megvan (mondjuk ez nagyjából 10 szám), nemcsak a már reklámozott Vibrators feldolgozás.
Zárásként pedig itt a bizonyíték arról, hogy minden futóblog egyforma. Örömmel olvasom, hogy Winkler bloggertárs egyre jobb futóvá válik, miközben szintén endrofin-junkie, ő is az új Green Dayt hallgatta épp, vasárnap fut hosszút, tudja, hogy kaja után három órával a legideálisabb elindulni, valamint kezdi elhagyni az idétlen kütyüket, a tereptárgyakat használja inkább navigációnak és képes egy jó futásért megváltoztatni az aznapi terveit. Egyébként nekem nincs semmi meghökkentő szarós sztorim. Krakkó közben még kisdolog se volt. Botrányos.
21097 