Nem sikerült valami jól rápihenni a versenyre, nem sokat segített, hogy szobánk hatodik lakója, egy egyébként nagyon jó fej ukrán srác háromnegyed egy táján állított be, majd a hegyekbe induló biciklis hármas már fél hatkor elkezdte a készülődést, mint utóbb kiderült, csaknem 18 órás kirándulásukra (ebből 180 km volt a tekerés). Felkeltem hát én is korán, aztán egy alapos kávézást követően alaposan meg is reggeliztem, gondoltam kipróbálom milyen az, ha a maraton előtt eszik is az ember. Rengeteg időm volt a fél tizes rajtig, így nagyon komótosan készülődtem, lassan k2 darabjai is a helyükre kerültek, mivel nem akartam pakkot vinni a rajthoz, ha már közel volt (a rajtcsomag harmadik meglepő darabja egyébként egy nagy, rajtszámmal ellátott nylonzsák volt, amiben a csomagmegőrzőbe egységesen lehetett beadni a cuccokat). Felpróbáltam az új alkatrészeket, majd Gregory nagy örömére elkészült az alant már látható promóciós jellegű fotográfia.
Volt még egy kis idő, kimentem az emeleti szobánk erkélyére kicsit süttetni magam a napon, aztán miközben ott álltam, egyszerűen elkezdtem remegni. Sok hülyeséget csináltam már a futással kapcsolatban, de azt hiszem, ebben a blogban még nem írtam le azt, hogy féltem. Sőt, pár pillanatig egyenesen rettegtem. A hullám elmúltával megpróbáltam rájönni, hogy miért. Nem attól, hogy nem tudom lefutni a távot. Noha az elmúlt pár hét finoman szólva sem volt méltó lezárása a „felkészülésemnek”, azért voltam olyan állapotban, hogy emiatt ne kelljen aggódnom. Nem is a fájdalomtól féltem. Bármennyire is jó formában voltam, a fájdalom prognosztizálható volt, egyedül az volt a kérdés, mikortól jön. Nem, a fájdalom nem irányítható, de kalkulálható. És legtöbbször az igazán fontos dolgokért elég keményen meg kell szenvedni. Igazából azt hiszem, attól féltem, hogy mi lesz a harmadik óra után, amikor már minden lefoszlik az emberről. A gondolataimtól féltem. Tudtam, hogy le fogom futni, csak azt nem, milyen áron.
Leráztam magamról ezeket a dolgokat, elvégre egy szuperhős nem fél semmitől, majd a maszkot és a palástot kézbe fogva elindultam a park felé. Éva a városnéző turné első állomásaként egy futóverseny rajt előtti forgatagának megtekintése mellett döntött, így nem kellett egyedül elbaktatnom a zsúfolt versenyközpontba. A környékbeliek arcán azért láttam, hogy egy félig felöltözött, alsógatyáját rendeltetésszerűen használó szuperhős nem megszokott látvány arrafelé. Kiérve a tumultusba egyből be is álltam a mobil egészségügyi rendszerekhez elvégre a hagyományos antreé kötelez. Az egyikből aztán várakozás közben előbújt egy „JULIUS” feliratú rajtszámmal ellátott kis, vélhetően kenyai emberke (valószínűleg ő nem a Mister Runner magazin július havi poszterfutója, hanem élt azzal a lehetőséggel, hogy az első ötven kiemelt futó névre szóló rajt”számot” kap), akiről megállapítottuk, hogy ő fog nyerni.
Sikerült némi nyújtással múlatni az időt, majd immár k2-ként előtörnöm az egyik T2 (Toi-Toi)-ból. El is repült az idő, már csak percek voltak hátra így megcéloztam a számomra egyértelműnek tűnő 4:15-ös rajtzónát, ahová beálltam, üdvözöltem a négy magyar kollégát, majd a dördülés után meglepően gyorsan neki is indultunk ennek:
Amikor a tervezett célidőt jelző táblák mozogni kezdtek, akkor realizáltam, hogy iramfutókkal is kedveskedtek a szervezők. Ők azok, akik garantálják, hogy a táblájukon lévő idő alatt érnek célba, és egyenletes tempót mennek, hozzájuk igazodhat a fejszámolni lusta sporttárs. Az első 800 után rájöttem, hogy két néma fülhallgatóval nem igazán érdemes bármit is kezdeni így megnyomtam a nagy gombot, és egy igazi power song, az Adicts Steamroller-ének felcsendülése jelezte (nem teszem be a 82 darabos playlistet. top1: ramones – she talk to rainbows), hogy elfelejtettem shuffle módra állítani az eszközt, ezt gyorsan orvosoltam. A térképet figyelmesen szemlélők láthatják, hogy az első 5 km a parkhoz tartozik, nem igazán tetszett, hogy másfélszer körbefutottuk a Blonia-t, mire valójában elindultunk. Közben jót nevettem azokon, akik 3 km-nél a bokros részen máris könnyítettek magukon. Ők tényleg nem tudom, ezt hogy hozták össze.
Arra gondoltam, hogy ha már van iramfutó, akkor a 4:15 nekem pompás lesz és elkezdem követni őket, elvégre 4:10-4:20 körüli időt gondoltam magamnak, mint realitás. Hamar elment ettől a kedvem, két dolog miatt is. Az egyik az, hogy valamiért az iramfutókkal menő emberek azt gondolják, hogy már a legelején is a táblás ember hónaljában kell futni. Így egy gombócnyi ember futott mindig a tábla körül. Ők mind egyéniségek. Arra emlékeztetett engem, amikor általános iskola elején kapusként mindig furán néztem a labda körül futó társaim, akik egyetlen bolyban rohangáltak mindannyian a pöttyös után. Elkezdtem tehát szépen lemaradni, aminek azonban nem a tömeg volt az oka, hanem egyszerűen nem éreztem jól magam. Még az a tempó sem esett jól, sőt egyáltalán a futás valahogy nehezemre esett. Az elején még küzdöttem kicsit, de aztán visszavettem. Talán a legfontosabb, és amit sajnos nem tanultam meg elég hamar a futásból, hogy görcsölni aztán végképp nem érdemes. A világ legjobb dolgait is el lehet baszni, ha túlkapaszkodja az ember. És aztán nem nagyon lehet kit hibáztatni.
Lehet, hogy nem ártana egyébként komolyabban bemelegíteni a verseny előtt, de ennek továbbra sem látom értelmét. Óvatos tempóban futottam ki tehát a parkból be a belvárosba, ami valóban szép, viszont mindössze bő háromezret kaptunk belőle mindösszesen. Minden korábbi elvemet sutba dobva kihagytam az első két frissítést, olyan döbbenetes tumultus volt. Talán a verseny egyetlen negatívuma volt ez, hogy amíg szét nem esett a mezőny, addig komoly tömegjelenetek alakultak ki itt-ott. Viszont egy eddig sosem látott gyakorlatot vettem észre. A frissítőket itt nem hajigálja el az, akinek nincs rá szüksége, hanem körbekínálja a többieket, majd úgy teszi le a földre, hogy azt bárki később jövő fel tudja venni. Ezt a magam részéről igen jó dolognak tartom – amennyiben nem félünk mindenféle terjedő nyavalyáktól (jómagam például aznap még nem is hallottam holmi sertésinfluenzáról).
Nyolcezer után levittek minket a Wavelnél a Visztula-partra, remek napsütésben kezdtem magam elfogadhatóan érezni, egész addig a pillanatig, míg a velünk el nem rajtolt görkoris maratonisták élcsapata mindenféle figyelmeztetés nélkül vagy ötvennel elszáguldott velünk szembe a sétányon, közvetlenül azután, hogy épp elgondolkoztam, miért fut mindenki keep left alapon, mikor a vízhez közelebb van a másik sáv. Egy pillanatra beszartam, na. Később voltak már pályabírók, meg elválasztás, de valószínűleg nem várták ilyen koránra őket visszafelé. Átmentünk a tíz km-s ellenőrzőkapun, ami után kezdett egész jól esni a futás, mondjuk épp ideje volt. Olyannyira, hogy újfent megközelítettem az iramfutókat, majd nem sokkal azután, hogy elkanyarodtunk a vízpartól, hogy kifussunk Nowa Hutára, egy emelkedőn váratlanul a csoport elé vágtam az útpadkát is igénybe véve, majd vissza se néztem.
Elég ronda úton haladtunk a már fentebb jelzett városrész felé, miközben nagyjából 15 km-nél arra lettem figyelmes, hogy szemből érkezik az időmérő autó, amin a kijelző 1:28-at mutatott, nyomában nem sokkal a már bemutatott Kipkorir Kilimo Julius-szal, aki valami olyasmi tempóban húzott el mellettem (ő már 28 km-nél tartott), amit én erős sprintnek nevezek. Tényleg ő nyert. Aztán lassan-lassan beértünk Nowa Hutára, ami Krakkó legifjabb városrésze, és sok rosszat olvastam arról, hogy csúnya, és kár, hogy erre hozzák a versenyt. Nos, az oda vezető út valóban nem túl szép, de a hatvanéves kerület önmagában sokkal szebb, mint gondoltam, rendezett, sok zölddel és egyáltalán nem lakótelep jellegű. Ráadásul rengeteg ember jött ki szurkolni, nagyon lelkesek voltak, pacsiztam a kiskölykökkel, meg ilyenek. Egy idő után a sok superhero kézemelgetésről eszembe jutott a gimis törikönyvem, amiben volt egy német kiskatona röntgenfelvétele, akinek a sok agyatlan náci tisztelgéstől elgörbült a gerincoszlopa.
Egyébként örömmel tapasztaltam, hogy Lengyelországban nem létezik Zorró-kultúra. Bár így jobban fájt, hogy mindenki Batmannek nézett, ami azért jóval kevésbé érthető. Főleg azért, mert a kolléga is ott volt a mezőnyben, ha jól kerestem ki, némileg mögöttem ért célba. Aki a következő két kép között felfedez öt különbséget, azok között esküszöm, kisorsolom a rajtszámom:
Nowa Huta külső csücskénél volt a félmaratont jelző kapu, mint utólag megkerestem, egy 2:05-es időt jöttem, ami egy kicsit jobb is lett annál, mint amit kinéztem magamból. Itt még teljesen lelkes voltam, nem fájt semmim. Amikor visszakeveredtünk a már ismert útra, csak szembe futottunk, akkor kezdtem el érezni, hogy nem fog ez ilyen egyszerűen menni végig, főleg mert a nyílt részeken elég jó kis szembeszél kerekedett néha. 26 km-nél aztán jött a fájdalom. Még nem folyamatosan, csak néha-néha, kisebb nyilallások, amik elvándorolnak, majd újra előjönnek. Ennél a résznél volt pár emelkedő is, egyre több gyalogló embert értem utol és hagytam le. Előkotortam az egyik energiagélt, gondoltam legyen valami haszna, hat zlotyért. Visszafelé jóval hamarabb kivittek minket a Visztulához, és ott kezdődött számomra az, ami egyáltalán nem esett jól, és mégis.
A harmincas kapun áthaladtam (ezt a résztávot is gyorsabban tettem meg, mint az előző kettőt), majd jött, ami miatt igazából érdemes volt elindulni. Kavargó szél (rettentő nehéz változó szélben futni, a szuperhős palástja teljesen kezelhetetlenné válik), egyre sajgóbb lábak, és endorfin-túladagolás. Az egész folyóparti szakasz visszafelé gyakorlatilag kiesett a fejemből. Egyrészt szenvedtem, mert elég emberes tempót jöttem addig magamhoz képest, fájtak a lábaim, másrészt minden fájdalmat elnyomott valami bódultság és „mennem kell” érzés. Készült k2-ről egy-két ijesztő kép ezen a szakaszon, szerintem a Wavelnél, ahol sok százan heverésztek a fűben, mindenki inkább rémisztőnek tartott, mint jópofának, és ez sokkal inkább az arckifejezésemnek volt köszönhető, nem annak, hogy a Tescos sebtapaszok elszabadultak és ekkor már megint úgy néztem ki, mint akit mellbe lőttek. Vagy aki ellen összefogtak szuperhős-társai és jó alaposan helyben hagyták.
36 km-nél jöttünk fel a partról, pont annál a boltnál a szállásunk közelében, amit már ismertem, ez kicsit kizökkentett, hogy aztán szentségelhessek egy sort. A parkba visszatérve ugyanis kiderült, hogy ismét másfélszer kell körbefutni a Blonia-t, mielőtt beérkezik az ember. Ebben az a kegyetlen, hogy először egy külső ívre vezetik a futót, aki szépen elhalad a cél mellett (miközben a belső pályán futó társai beérnek) és elindul még egy 3,5 km-es körre. Igazából itt nekem már mindegy volt, előszedtem az utolsó tartalékokat és csak futottam. A végén még kivágtam életem eddigi leghosszabb szuperhős-hajráját, mindent a közönségért. Majd beértem, a már jelzett idővel, amiben semmi különleges nincs, maximum annyi, hogy még harminc után is gyorsultam kicsit, szóval az agyatlan szakasznak lett a legjobb ideje, bár ez annyit számít, mint egy pár dingókutyavese. A célban kaptam egy akkora érmet, amiért a MÉH-ben is jelentékeny összeget fizetnének és aminek huzamosabb viselése komoly veszélyt jelenthet a nyakcsigolyákra.
Ültem a fűben, és próbáltam összeszedni magam, de azt hiszem, olyan ürességet még sosem éreztem, mint akkor. Közben gratulálgattunk egymásnak az ismerőssé lett arcokkal, köztük egy valószínűleg német sráccal, akivel nagyjából a táv kétharmada alatt folyamatosan előzgettük egymást. Kicsit később felkerekedtem, hogy megnézzem, milyen lengyel specialitást adnak enni futás után. Ez a valami egy leves volt, aminek leírására sajnos nincs meg a szókincsem. Mondjuk elsőre a teleszedett tányért nem mertem felemelni a sorban, csak csúsztatni, mert elejtem, így viszont egy óvatlan pillanatban az asztal mellé húztam, de kaptam másikat. Ezt utólag is köszönöm.
A leírás dacára fizikailag jóval kevésbé gyötört meg ez a maraton, mint az első, így kellemes sétatempóban, szinte sántítás nélkül jutottam vissza a szállásra, ahol az életmentő fürdés, hajmosás, kávézás után még a városban közben többször is eltévedő Évával úgy döntöttünk, hogy keresünk valami közeli, kiülős helyett, ahol enni és inni is adnak. Ebből aztán az lett, hogy helykeresés közben keresztülmentünk az egész óvároson, majd ettem bigost (ami helyi specialitás, de behatóbb tanulmányok kellenének annak eldöntésére, hogy valójában miben is különbözik a székelykáposztától), illetve egy beülős helyen némi sörrel világmegváltottunk, hogy kijőve rádöbbenjünk, rohadt messze keveredtünk és szar lesz visszagyalogolni. De legalább láttuk a sárkányszobrot sötétben tüzet okádni a Wavelnél. Ezután minden igyekezetem ellenére a biciklisták hazaérkezése (ami egyébként jóval éjfél után következett be) előtt nyugtalan álomra szenderültem.
Hát ennyi a Cracovia Maraton igaz, és reményeim szerint még emészthető története.
A jövőről most nem tudok mit írni. Valószínűleg folytatom. Túl erősek a függőségeim.
21097 