A Keleti pályaudvar melletti parkolóban különösebb nehézség nélkül megtaláltam barátom, zenésztársam és ez esetben sofőrünket, Zolit, mivel nem mulasztott el amolyan mikrojelként két kerékpárt erősíteni a tulajdonában lévő Toyota személygépjármű tetejére, aminek hathatós segítségével terveztük Krakkó meghódítását. A tetőn árválkodó bringák ugyanakkor azt is jól mutatták, hogy nem csak a futás létezik, mint minimum érdekes hobbi, hisz aki azért eljön Krakkóba, hogy utána a Tátrában hágókat hódítson meg két keréken, nos, az sem teljesen százas. Rövid diskurálás után szintén a csalhatatlan jeleket követve befutott egyetlen normális útitársunk, a kizárólag városnézési álmokat dédelgető egykori gimis osztálytársam, Éva is.
Öten indultunk el tehát a késő délelőtti pesti közlekedésnek, hogy felvegyük Andit, Zoli tesóját, akihez a másik kerékpár tartozott, valamint Zoli kollégáját, Gábort, a szintén hozzá tartozó kerékpárral, így az autóban a létszám ötre, annak tetején háromra bővült, rövid idő leforgása alatt. Ekkor még vidámak voltunk, elvégre négyszáz km nem tűnt nagy távnak, bár az autópályák szinte (azt a 17 km-t leszámítva azért elég szembeszökő) teljes hiányát már akkor is intő jelként értékelhettük volna.
Tokajból hajnalban a vonaton egy hirtelen ötlettel vezérelve kiírtam a maraton-playlistet egy CD-re, abból a megfontolásból, hogy ami jó futáshoz, majdnem biztos, hogy igazán kellemes autózáshoz is. Ennek köszönhetően kiderült, hogy a kmb zenéje valahol mélyen Alice Cooper munkásságából is eredeztethető, mivel Zolival mindketten kedveltük zsenge ifjúkorunkban. Szlovákia egyébként gyönyörű az E77-es úton átszelve, de az ötödik óra felé kezdtünk egy kicsit megfáradni, pedig akkor nem is sejtettük, hogy az igazi megpróbáltatások a lengyel határ után várnak ránk. Nem sokkal azelőtt még pihentünk egyet, ahol a magammal hozott készletből kiosztottam a kötelező jó hangulatot biztosító Sport szelet-fejadagokat, de valahogy ennek sem lett már igazi hatása. Némileg meggyűrődött kompániánk idegrendszerének ugyanis nem tett jót, hogy a 83 km-es lengyel szakaszt mindenféle ideiglenes útlezárások és aszfaltozások, kátyúzások meg egyebek miatt majd két és fél óra alatt tettük meg. „SZÖÖÖÖÖRNYŰŰŰŰ!!!”, hogy a volánt forgató, türelméről közismert útitársam idézzem. És a táj sem olyan impresszív, mint Szlovákiában.
Krakkóba beérve aztán csak kétszer kellett megfordulnunk, hogy megtaláljuk a bázisul szolgáló Elephant on the Moon hostelt, ami utólag igen jó választásnak bizonyult. Egyrészt persze jó helyen volt, nem messze a belvárostól, de a kertben tudtunk parkolni a kocsival, másrészt a mindenféle webes forrásokon látott magas pontszámok egyáltalán nem hazudtak, sőt. Egy pici (16 férőhelyes hostel elég ritka), félig-meddig külvárosi lakást kell elképzelni, szép kerttel (mindenféle cserjék, meg egy apró, és mint Andi megjegyezte, HANGOS szökőkút). Miközben elfoglaltuk a Dragon Room hat ágyából ötöt, rájöttem, hogy a sárkány végigkíséri az elmúlt heteket, elvégre Wales is a vörös sárkány birodalma, és Krakkóban sem lehet kettőt lépni anélkül, hogy bizonyos homályos legendák okán bele ne botlana egy pikkelyesbe az ember, ha más nem, plüss formában.
Rövid tájékozódás után kiderült, hogy, ha akartam volna se tudtam volna közelebb szállást szerezni a versenyközponthoz, ami a közeli Blonia parkban (vagy ahogy a városban több helyen kiírva szerepel, Blonia Green…) volt. Elrohantam hát, hogy a regisztrációt ne másnap kelljen a tumultusban lerendezni. A park túlsó végén a szokásosnak mondható kavalkád (sátrak, árusok, stb.) fogadott, egy futóverseny mindenhol futóverseny. Nem kellett sokat várnom a rajtcsomagig, ami két meglepetéssel is szolgált. A versenyre mintázott technikai pólót (sőt, egyáltalán, technikai cuccot) még sose kaptam, pláne nem _előre_. A másik nóvum az időmérés volt, az RFID chip ugyanis a rajtszám hátára volt erősítve, nem kellett a cipőre applikálni. Meg visszaadni se. Csak aktiválni, a sátor szélében felállított leolvasó kapun, amin áthaladva a kivetítőn ellenőrizni lehetett, hogy az vagyok, aki vagyok. Az voltam, az 1437-es számú futó, teljes harci dísz nélkül.
A hagyományokhoz hűen volt itt is Pasta Party, számomra újabb meglepetéssel szolgált, hogy a spagettihez is létezik előre csomagolt, műanyag étkészlet (szalvéta, villa, kanál). Mondjuk ezzel sem lehet szépen enni, bár maga a kaja sem volt szép, szerintem néhány olaszt egész a szomszédos galaxisig lehetett volna űzni vele. Visszafelé még vettem két energiagélt vésztartalékként, ez arra volt jó, hogy rájöttem, nem ismerem a számokat sem lengyelül. Dobrze.
Visszatérve csatlakoztam a saját Pasta Partynkhoz, kis csapatunk ugyanis a hazai ízek ápolása, valamint a másnapi megpróbáltatásokra történő felkészülés jegyében gigantikus adag túrós tészta elkészítése mellett döntött. Távollétemben feltérképezték a boltot is, ahonnan csak tejfölt (lengyelül smietana) és sört felejtettek el hozni, szóval Évával mentünk egy újabb kört, amikor is a kíváncsiság jegyében mindenkinek másféle italt vettünk, illetve elképedve néztük a 30%-os tejfölt, bár megvenni nem mertük. Kiderült az is, hogy nincs törzsvásárlói kártyánk sem.
Öt ember minden erőfeszítése ellenére kb. annyi tészta maradt, amiből még vagy hárman gömbölyűre ehették volna magukat, szóval majdnem minden tekintetben készen álltunk. Mondjuk szerintem mostanra már egyre sandábban néznek a hűtőben maradt specialitásra, pedig egész este kínálgattuk becsülettel, és tényleg finom volt. Közben előkerült Gregory, aki rögtönzött nyelvleckét tartott, egy hasznosnak gondolt papír segítségével (lengyel alapvetések, angol pránáunsziésönnel). Azt sose tudtam, miért jó egyebek mellett a csupasz kérdőszavakkal kezdeni a tanulást, ha úgyse érted a választ. Esetünkból kiindulva a “Nem, nem rendelkezem törzsvásárlói kártyával” talán hasznosabb lett volna. Sebaj. Dziękują.
Az egyetlen hátralévő probléma k2 hiányos maszkja volt. A péntek reggel beszerzett álarcon ugyanis még nem díszelgett felirat, az este következő szakaszát így némi kézműves gyakorlatként a magammal hozott sablon és lakkfilc segítségül hívásával egy többnyire tetszetős „Captain Caffeine” felirat megalkotásának szenteltem. A hatodik réteg felvitele után úgy döntöttem, hogy szebb és jobban látható nem lesz, így a lefekvést választottam, a többiek szépen lassan már úgyis elhúztak fürödni, majd aludni…
21097 