Aki figyelemmel kísérte eddigi pályafutásom, mint amatőr futó, az tudja, hogy gyakorlatilag még egyszer sem volt olyan, hogy ne teljen indokolt, de finoman szólva is érdekes kurflikkal a versenyeim előtti 2-3 nap. Ennek jegyében csütörtök délután vonatra pattantam, hogy Zágráb és Ljubljana, valamint számos határ keresztezésével („Passport control, anything to declare?” „kb. 1 kiló Sport szelet kereskedelmi mennyiség?”) péntek reggel fél nyolckor már az állomásról kilépve a Canale Grande táruljon elém Velencében.
Az ott épp tanulmányi kirándulását záró futótársamhoz csatlakozva (ez már előre vetíti, hogy igen, 7 hónap csúszással ugyan, de végül is együtt vágtunk neki egy félmaratonnak) sikerült 10 kellemes órát eltölteni a városban, majd a Marco Polo reptérről még késő éjjel Londonba érkezni. Némi alvás és felszerelés-átcsoportosítás után szombat reggel last minute el is értük a National Express megfelelő járatát, ami csekély négy óra alatt juttatott el minket Somerset megye ékkövébe (…), Tauntonba. Ahol egyébként még nem sok nyoma volt a másnapi futóversenynek.
Mivel a verseny előtti megfelelő étkezés fontosságát már ecseteltem, nem árulok el titkot, ha közlöm, hogy nem vontuk meg magunktól az édességet, a városnézegetés során vásárolt, majd egy parkban elfogyasztott gigantikus adag krumplis hal pedig egyértelműen kötelező volt. Koffein Kapitány személyes varázsa (amit holmi kukacoskodók Starbucks promóciónak neveznének) pedig a szokásos lattén kívül még egy ingyenkávéhoz is juttatta egyébként egyre lankadtabb futóklubunkat.
Némileg meggyötörten a szomszédos Wellingtonban lévő szállásunk megkeresése mellett döntöttünk, ami az interneten foglalt szobák első axiómájának megfogalmazásához segített hozzá: az Inn at Sampford eklatáns példája annak, hogy a Google Maps-en ábrázolt vidéki szálláshelyek valóban ott vannak, ahová azokat jelzik, csak egy kicsit arrébb. Általában az ellenkező irányba. De megtaláltuk és tényleg fasza hely volt. A két napnyi erőltetett menet után egy rajtaütésszerű szieszta tűnt kézenfekvőnek, majd egy igen-igen lelkiismeretes alvás. A kettő közé mindössze egy rövid, már-már tradíciónak mondható ale-kóstolás fért be, amit a Daily Mail hétvégi számának átböngészésével tettünk színesebbé. A tanulság talán annyi, hogy a hírességek tudnak hülye nevet adni a csemetéiknek.
Megérdeklődtük még, hogy másnap mikor indul a busz vissza Tauntonba, a recepciós srác ki is nyomtatta nekünk a menetrendet, ám a tradicionális reggeli elfogyasztása után a buszmegállóban szembesültünk a kellemetlen ténnyel, hogy az általunk kiszemelt járat valamiért nem létezik aznap. Némi pánikreakció és sikertelen stoppolás után így taxival érkeztünk a rajtközponthoz, a helyi college (ami valami stylist suli, furcsa módon) elé, ahol már javában zajlott az élet.
Felvettük futótársam (aki eredetileg az 1306-os számhoz megkapta az 1307-es chipet – REMEMBER! NO CHIP NO TIME!) új rajtszámát majd elvegyültünk a tömegben, a szokásos rajtszámrögzítő-nyújtó-izgágáskodó rituálé elvégzéséhez. Közben elégedetten konstatáltuk, hogy a speaker üdvözli a távolból ideszakadt, német és magyar sporttársakat is. Leadtuk a pakkunkat, előhívtam koffein kapitányt, majd beálltunk a mezőny végére két, bakancsban, hátizsákkal rajthoz álló katona mellé, majd nekilendültünk, 1400 társunkkal (köztük kb. 200 maratonistával) egyetemben.
Óvatos tempóban tekeregtünk az egyébként nagyon szép kis városka utcáin, nagyon sok kedves néző előtt. A hangulat egyébként végig nagyon jó volt, tényleg megéri emiatt versenyre menni. Másfél mérföldnyi közepesen sikertelen bátorítás után aztán versenytempóra állítottam magam, megszabadítva zavaró tényezőmtől az akkor még igen riadt ábrázatú futótársam.
Kiérve a városból kisebb-nagyobb, de nem veszélyes lankákkal vitt az út az egyébként gyönyörű vidéki angol tájon, K2 meg folyamatos előzgetés közben azon gondolkozott, hogy vajon végigbírható-e a választott „gyorsasággal” a táv. Mindez ideális futóidőben, 16-17 fokban és napsütésben történt. Nagyon jól esett a futás, a gondolataim is eléggé össze-vissza csapongtak, míg egy nagy körrel újra közeledni kezdtünk a versenyközpont felé.
Végül a tempóm jól kalibráltam, kiadtam magamból azt, amit adott körülmények között szerintem ki lehetett adni és egy többé-kevésbé impresszív szuperhős-hajrával vágtattam a célba – mint utóbb kiderült, magamhoz képest jó idővel. Kicsit szédelegtem, felnyaláboltam a pólót meg a medált, majd visszabaktattam a pályán egy keveset, hogy az utolsó ezren supportoljam futótársam, aki egy leleményes kislánynak és imponáló öltözékválasztásának köszönhetően időközben „Pretty Purple Lady”-vé avanzsált. Az előzetes félelmek dacára a magam részéről igencsak jóra értékelem magabiztos (…), és főleg egyenletes teljesítményét, azt hiszem, az első félmaraton nagykönyvében valami hasonló lehet megírva. Megboldogult Gyulay István klasszikussá vált atlétikai közvetítése jutott eszembe: „Hogy tud egy nő ilyen okosan futni?”
A futás után sorrendben henyéltünk a fűben, megtekintettünk egy Guinness-rekord kísérletet a talpon elkészített legnagyobb vízhólyag kategóriájában (a feszültség fenntartása érdekében nem árulom el, kinek a talpán keletkezett a dudor), henyéltünk a parkban, ettünk, majd henyéltünk a parkban. Végül a magam részéről négy órán keresztül próbáltam elviselhető pózba hajtogatni a lábaim a buszon visszafelé…
Hogy mindezt hogyan látta a 1306 2441-es versenyző, azt nem tudhatom.
21097 