Először is némi update. Hála a jó égnek nagyobb volt a füstje a bokatekeredésnek, mint a lángja, bár valóban be voltam szarva múlt kedden, mikor alig bírtam hazavánszorogni az állomásról. Viszont egy, a sérülésfajtára általam eddig soha nem használt kezelési forma, a jegelés csodákat tett. Meg az a rengeteg Diclofenac és Richtofit Sport, amiket random váltásban olyan mennyiségben kentem a bokámra, hogy a bőröm kezdett allergiás tüneteket mutatni.
Mivel pénteken már döbbenetes mértékben nem bírtam megülni a seggemen, illetve egyéb okok miatt a fejemben a szarmérő pálca túlcsordulás-közeli szintet mutatott, finoman szólva sem tünetmentes, de a duzzanattól megszabadult lábbal indultam neki egy tízesnek, szigorúan aszfalton, az összes huplit, emelkedőt, egyenetlenséget és úgy egyáltalán az irányváltást kerülve. Két dolgot tanultam meg ebből: három nap szünet alatt is be lehet borzasztóan rozsdásodni, mivel az első háromezren majdnem elpusztultam. Másrészt ennyi kihagyás elég volt, hogy az egyébként túlhajszolt, és konstans módon nem fájó, de mégsem rendben lévő izmaim kipihenjék magukat. Ebből rájöttem arra is, hogy ha megmaradok ennél a mennyiségű futásnál, akkor valami nyűgöm mindig lesz hátralévő életemben. Hogy érezzem, még élek. 🙂
Este újabb jegelés, majd a szombati további javulás után (mivel előző nap sikeresen vigyáztam rá, meg a kezelés is segített) egy rövidebb etappal melegítettem felkészülésem leghosszabbra tervezett futására, melyet úgy döntöttem, hogy holmi szalaghúzódás miatt – amit már egyébként is alig érzek – nem odázhatok el. Sokkal „tudatosabban” készülök most a maratonra, ami azt jelenti, hogy a vasárnapi hosszú távokat már építem egy ideje, gyakorlatilag az elmúlt egy hónapban minden hétvégén 20k fölött futottam, nagyon-nagyon óvatos tempóban. Amolyan futós közhely, hogy nem a táv öli meg a futót, hanem az iram. Ennyit a tudatosságról. A hét többi futása meg ahogy jólesik.
Ezeket a futásokat nem is távban mérem, hanem időben (8-12 perccel toldottam meg hetente), a vasárnapi 2 óra 40 perc lett, ennél többet soha a büdös életben nem leszek hajlandó megtenni versenyen kívül. Pedig annyira nem is unalmas. Becsléseim szerint nagyjából 26k-t sikerült ledarálni ez alatt az idő alatt, nosztalgikus hangulatban. Először is befutottam a kajakpályán túlra, a szolnoki Tisza-hídig, ahol csak Loch Ness előtt voltam (mármint futva), majd vissza, és azután letudtam a rendes nagykört, mikor visszaértem a gátra. Ennél a résznél jutott eszembe, hogy bő másfél éve, a születésnapomon futottam ezt a „normál”, nagyjából 9500-ös kört először, és majdnem beledöglöttem. Ígértem, hogy teszek be térképet, ha újra „gátfutó” lesz belőlem, íme (az említett kört a benyilazott rész mutatja, a Tiszapüspöki felé nyúló gátszakasz ennek tetszés szerinti nyújtására szolgál, a megadott pontig, amin túl nem merészkedem. Ezt most nem cizelláltam túl.):
Hétfőn érthetően nem csináltam semmit, és a mai focit is kihagytam a kockázatok minimalizálása érdekében. Viszont nem bírtam ki futás nélkül, amikor hazaértem, nekimentem egy kilencesnek. Nem tudom, hogy azért-e, mert most már nem éreztem a bokám, vagy mert kora délután erős doppingszernek minősülő csapolt barna búzasört vettem magamhoz, az első ötszáz után elég erős tempóra kapcsoltam, amit végigbírtam, saját magam legnagyobb meglepetésére. De lehet ez lelki dolog, felszabadultság, hetek óta először kibukkantam a fekália alól és kezdem elhinni, hogy péntektől szabadságon leszek. Közben a faluból kifelé menet elhagytam egy másik futót, úgy látszik, terjesztem a kórságot a településen. Meg is rémültem magamtól, mert a hölgy kollégával szemben a kezdeti két-háromszáz méteres hátrányt nemhogy ledolgoztam, a következő kétezren még jelentős előnyre is változtattam. Szóval Tauntonban reszkethet a középmezőny alja! Már csak öt nap.
21097 