I.
„Na, még ez is!” – gondolta a transporter vezetője, miközben megállt a piros lámpánál. Igazából nem tudta, kire haragudjon. Arra, aki kitalálta, hogy az embereknek szükségük van olyan, szombat éjjel létrehozott dolgokra, amik hétfőn már nem is hasznosak, arra, aki helyett most ő járt végig néhány alföldi porfészket, vagy azt, aki iderakta ezt a kereszteződést a főútra, és így legalább egy perccel később fog hazaérni. Egy gyűrött dobozból kissé hajlott cigarettát vett elő, és miközben az első nyugtató füstgomolyag elhagyta a tüdejét, az ablakból a környéket nézte. Bezzeg a gyalogosoknak van aluljáró. Az autóknak is kellene, és akkor nem lenne itt ez a rohadt lámpa. Miközben gázt adott, még látta a gyalogúton a futót. „Ennek sincs jobb dolga hétvégén. Minek ezeknek aluljáró egyáltalán?”
II.
A lelkész szomorú arccal hallgatta a közeli főút moraját. Sose találta jó ötletnek az új templom helyét, de manapság ennek is örülni kellett. Tekintette lassan elfordult az ablak felé, majd megállapodott az út túloldalán, a nemrégiben megnyitott kocsmán. Még ez is. És persze népszerűbb, ebben nincs semmi meglepő. Látta az úton a kora délelőtti tumultust: biciklisek, gyalogosok, főleg öregek, meg egy piros dzsekis kocogó. „Mi az ördögöt keresek én itt?” – gondolta volna, ha a beépített finom szabályozók meg nem adják a választ, még a kérdés feltevése előtt. Visszafordult foghíjas nyája felé, majd vett egy nagy levegőt…
III.
Semmi nem volt jó. A kávé gyenge, a sokadik cigi meg erős. Ráadásul megfogadta, hogy nem vesz több vasárnapi újságot. Csak pazarlás. Meg átverik vele, ő saját magát is. Mindig azt remélte, hogy legalább egy órát el tud tölteni az olvasásával, ezzel is gyorsabban telik az idő. Aztán általában tíz perc alatt átforgatta a lapokat és már dobta is a sarokba. Ki a fenét érdekelnek azok, akikről csak ilyenkor írnak? Hétvégén portásnak lenni egy raktártelepen nem volt valami izgalmas dolog. A most itt ragadt ukrán kamionsofőr se valami jó társaság. Legalább tudna kártyázni. De nem tud. Miközben az asztal fiókjában kotorászott egy toll után, hogy beletemetkezhessen a vésztartalékként félretett keresztrejtvényébe, a szeme sarkából még látta, ahogy eltrappol a sorompó előtt egy bolond egészségmániás.
IV.
A nyulak egymást kergették a vetésben. Itt volt a tavasz, zöldült a határ és már volt ereje a reggeli napnak. Nem kellett hát nekik több, csak a tér. Új élet kezdődött, az izmok kiszabadultak és ki is kellett őket használni. Most egy pillanatra megálltak. Az úton valami furcsa érkezett. Ha járt erre valami, az vagy gyorsan ment és zúgott, vagy lassabban és csendesen, de volt két kereke. Ez a piros-fekete folt egyik tulajdonsággal sem rendelkezett, mégis viszonylag tempósan haladt. Azért nem valami gyorsan, hiszen alkata tökéletesen alkalmatlanná tette a futásra, ez nyúlszemmel teljesen egyértelmű volt. ”Biztos beteg.” – gondolták magukban a rágcsálók és rohantak is tovább. Elvégre itt volt a tavasz.
V.
Valami baj volt a halakkal. A holtág versenypályájához kivonult horgászok legalább ebben az egyben konszenzusra jutottak volna elég hamar, ha nem lenne elítélendő a hangos trécselés ilyenkor. A benedvesített szákok elárvulva száradtak a fűre téve. A pikkelyeseknek még nem szólt senki, hogy vége a télnek. Talán lassabban melegszik a víz, nehezen ébrednek. A botok mellett ülő emberek mégsem bosszankodtak. Nem baj, addig se kell otthon lenni. Addig sem kell a más bajával törődni. Addig legalább ki lehet kapcsolni a mobilt, amíg itt vagyok. De most, mintha megmozdult volna a csipesz, és az egyik horgász lassan a bot vége felé nyújtotta a kezét, ügyet sem vetve a fenti útról hallható egyenletes lábdobogásra.
VI.
A ház, amelyiknek nem volt elől ablaka, az útkereszteződésben állt. Távol volt mindentől, kivéve a termelőszövetkezet elhagyott épületeit, melyek a nagy táblák közepébe rendelt a gondos tervezés évtizedekkel ezelőtt. Nem volt szép ház, de az öreg, aki benne lakott és most épp az udvaron teregetett, szerette. Nyugalom volt, távol mindentől, társaságnak meg itt voltak az állatai. Nem kért sokat a sorstól, de amije volt, annak örült. Miközben az utolsó inget rögzítette a kötélre, épp arra gondolt, hogy ha ennek a fura futószerzetnek az úton van egy kis esze, akkor nemsokára visszafordul, mert a túloldali tanyán nem igazán szokták megkötni a kutyákat. A kerítés meg igen hézagos.
VII.
A futónak mindeközben csak egyetlen mondat járt a fejében.
21097 