Elég keservesen telt ez a hét, pedig tényleg kezd tavasz lenni. Hétfőn nem igazán ésszerűen ismét nem rest day következett (milyen príma egyébként, hogy a rest szónak magyarul is és angolul is van értelme?), hanem több cserével ugyan, de újra Pázmány-bajnokság, újabb 7-4-es vereség. Reménykedem, hogy egyszer hozzánk hasonló bulicsapatokkal is játszunk, a tavaszi szezonban eddig, ha benyitottam az öltözőbe, csupa egyen mezes, teremcipős ellenfélre bukkantam, ami már a meccs előtt meghatározza a találkozó jellegét.
Igazából a pihenőnap hiányát ekkor még nem gondoltam olyan szörnyűnek, pedig egész biztos, hogy itt húzódott meg egy térdhajlító izom a bal hátsó combomban. Ami nem tűnt fel, főleg mert kedden a tanfolyam vége és egy igen hangulatos eü-képzés (benne élettel összeegyeztethetetlenül elgurult fejekkel, spriccelő vénákkal és egyéb finomságokkal) kezdete miatt kimaradt a foci meg minden más is. Szerdán aztán a szokásos 9,5k második felében eléggé megszenvedtem, mivel rájöttem, hogy a húzódás fájdalmas.
Itt jegyezném meg, hogy a táv elején elkezdett esni az eső, amit azért annyira én sem találok ideális futóidőnek, jelentős a különbség az épphogy szemerkélő csapadék (ami gyakorlatilag képtelen komoly nedvesség okozására) és aközött, amikor el is lehet ázni. Jómagam az elsőt szeretem, a fossá történő ázás annyira nekem sem kenyerem.
Az a baj a sérüléssel, hogy jelenleg teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy akár napokig felfüggesszem a testmozgást, pedig gyakorlatilag kevesebb egyértelműbb dolog van annál, mint hogy a húzódást pihentetni kell. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy nekem ez kell és kész. Az élet egyébként sem fáklyásmenet, mégse lehet ágyban maradni azokon a napokon, amik a jelek szerint szarok lesznek. Meg ugye if it hurts, make it hurt more… Pihentetés gyanánt tehát csütörtökön 7k-t tűztem ki, de elmérhettem a tempót, így az utolsó kétezret majdnem végigsántikáltam, meg szentségeltem.
A péntek egyébként is pihenősnek lett tervezve, meg volt más dolgom bőven (aki még nem tudná, sikerült a közlekedési alapismertek vizsgám, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy aktív módon tegyem kockára nap mint nap az életem a forgalomban), így ha már Szolnokon voltam, az úszást választottam. A legutóbbi fiaskóból tanulva nem késő délután mentem, hanem délben, így általában 5-6 üres pálya közül választhattam az uszodában, ahol maximum két-három sporttárs tartózkodott rajtam kívül. Szép nyugisan lecsorogtam 1k-t (milyen kevés ez futva, átkozott közegellenállás), ami gyakorlatilag csodát tett a sérült testrésszel. Nem mondom, hogy teljesen elmúlt a probléma, de jelentősen mérséklődött a kellemetlen érzés.
Szintén ennek a napnak a tanulsága, hogy nem igazán lehet megúszni a könyvesbolt-látogatást anélkül, hogy az ember ott ne hagyja a nála lévő készpénz döntő többségét. Megjelent magyarul Bradbury-től az I sing the body electric, ráadásul véletlenül a kezembe akadt egy Pirandello novelláskötet is, amit már csak a fülszövegen lévő ars poetica miatt sem hagyhattam ott. Kicsit olyan, mintha Pratchett a karácsonyi bejegyzésben idézett Hogfathert épp egy rosszabb pillanatában fejezte volna be…
„… úgy vélem, az élet nem más, mint egy nagyon szomorú komédia, hiszen anélkül hogy akár sejtenénk, hogyan, miért, vagy ki által, magunkban hordozzuk az önámítás folytonos kényszerét, mégpedig azzal, hogy spontán módon valóságot alkotunk magunknak (mindenki magának, nem ám mindenki ugyanazt), amelyről szép lassan kiderül, hogy üres, illuzórikus. Aki tudja, hogy mire megy ki a játék, nem képes többé ámítani önmagát; ám aki nem képes ámítani többé önmagát, annak örökre elmegy az életkedve, nem tudja élvezni többé a létet. Így van. Az én művészetem csupa keserű együttérzés mindazok iránt, akik ámítják önmagukat; ám ezzel az együttérzéssel szükségképpen vele jár, hogy az embert önámításra ítélő sorsot kegyetlenül kinevessem.”
A beavatottak persze már tudják, hogy „You need to believe in things that aren’t true. How else they become?”
Tegnap belevágtam a szokásos távba, amit óvatos tempóban, gond és sántikálás, meg fájdalom nélkül abszolváltam, bár igaz, hogy a megszokottnál jóval lelkiismeretesebben nyújtottam, mint egyébként. Noha nem lettem tünetmentes, a jóleső iram azt jelentette, hogy nem jön elő a nyilallás, ami amolyan beépített jelzőkészülékként is szolgált, hogy ne fussak gyorsabban a kelleténél. Érdemes megjegyezni, hogy a tavasz olyan foka érkezett el tegnap, amikor is négy hónap után kálmántalanítottam magam és (két) pólóban, rövidnadrágban, napsütésben trappoltam előre.
Ma a márciusi ifjak tiszteletére egy forradalmi 140 perces kirándulásra indultam, annak reményében, hogy valóban nem lesz gond a lábammal, mert tíz km-ről visszasántikálni elég kellemetlen lett volna. Szerencsére ez nem fordult elő, tőlem szokatlan, délelőtti időpontban, de remek időben tudtam le a nagyjából 23k-t. A tavasz már nemcsak békák képében jelentkezik, láttam mezei nyúl hordákat, egy megrémült ürgét (ha jól azonosítottam be a rendelkezésre álló meglehetősen rövid idő alatt), illetve sok horgászt a versenypályánál. Már csak két nagyobb táv van vissza, lassan-lassan jönnek a versenyek, várom őket. Tegnap foglaltam szállást Krakkóban.
21097 
