Az elmúlt két hét remek bizonyíték volt arra nézve, hogy ha az ember leginkább bipoláris, méghozzá úgy, hogy a végletek olyan gyorsan váltogatják egymást, mint a több évtizedes viccben a „sötét-világos” nevű cucc hatásaként a nappalok és éjszakák, akkor a futásnál jobb hobbit keresve sem találhat magának. Mániás és depressziós szakaszokra is melegen ajánlott. Mindezek mellett furcsa érzésekkel egyre inkább azt veszem észre, hogy a futás kezd hatással lenni a gondolkodásmódomra, ami valahol nem rossz, másrészt ijesztő. A befektetett munka megtérülésében való bizalom elsajátítása persze már korábban sem ártott volna, viszont a túlzott (bármilyen?) racionalitástól még most is erősen berzenkedem.
Két hete ott ejtettük el a fonalat, hogy hazudtam egyet a kajakpálya helyéről, ami kb. 1,5 kilométerrel odébb van, de nagyon eltolta volna a méretarányt, ha a valós helyét is beteszem. A lényeg, hogy arra kell menni, csak egy kicsit odébb. Hétfőn pihentem az évad első igazán komolyabb etapja után, másnap pedig a hála a jó égnek vége felé közeledő tanfolyamot – és az emiatt elszalasztott focit – követően egy szapora hetessel hangolódtam a hétre, amit másnap egy szokásos 9,5k követett.
Közben megérkezett a Runnersworld hírlevél, amiben számos vicces cikket ajánlottak, némileg uborkaszezon lévén. A kedvencem az, ami részben arról szól, hogy mivel az ember social animal, csatlakozzunk a helyi futóklubhoz, minősített esetben alapítsunk egyet. Ezt némileg tamáskodva fogadtam, belegondolva a tömegekbe, akiket nap mint nap látok futni magam körül, másrészt én sem vagyok valami szociális, inkább már akkor animal. A megoldás talán a Caffeine-Powered Runners nevű virtuális klub megalakítása lehet.
Bár egy virtuális klub valószínűleg nem kérhet támogatást a helyi önkormányzattól, amiben én a szívem mélyén reménykedem (nem is feltétlen pénzügyit – viszont egy kis K2 szobor jól mutatna, mondjuk Nepomuki Szent János jobbján, a bolttal szemben), ha már mindenhová a világba elviszem településünk jó hírét. Mindenhová, kivéve Tauntont. Futótársam elbüszkélkedett már a rajtszámával (jómagam az 1268-as szuperhősként indulok majd), nekem is osztottak, ám mivel a rajtcsomagom hozzá postázódik Londonba, az én nevem mellé is ez került. Legközelebb állampolgárságot kérek.
A csütörtököt kihagytam, pénteken aztán kiderült, hogy némi gondatlanság és részben más balfaszsága miatt az egész hétvégén melózhatok, ezt egy kora esti tízessel megünnepeltem. Másnap egy meglévő munkát kellett nulláról újracsinálom, ami mindig felemelő, délután egy búfelejtő és elég erősre vett 7k-val párologtattam a feszültségen. Másnap délutánra aztán tele lett minden, ami tele lehetett, így egy kétórás rohamra indultam, brain-reset jelleggel, ez sikerült is pár perc híján. Igyekszem szépen növelni a vasárnapi hosszú darabokat, egyrészt mert mostanában lelkileg kellenek, másrészt segítenek abban, hogy Krakkó után ne öt, hanem csak három napig sántítsak mindkét lábamra, az egyikre kicsit jobban. A tervem, hogy Taunton előttig szép lassan felkúszom 2,5 órára, a félmaratont erőteljesen megfutom, és utána tapering.
Ez a hét furcsán kezdődött, rest-day helyett a Pázmány-bajnokságban vendégszerepeltem. Csapatunk neve sokat elmond (konyhai vegyes vágott), de még így is mindig meglepődöm, hogy szinte hétről hétre új emberekkel játszom, ráadásul legtöbbször alig vagyunk meg. Most is az egyetlen cserénk a második félidő közepén futott be. Miután lerogytam, a többiek rúgtak gyorsan két gólt, ilyenkor elgondolkozom, hogy noha a futóteljesítményem nem érheti kritika, a labdakezelésen meg az összjátékon van még mit csiszolni. Bár a tavalyi bajnoktól csak 7-4-re kaptunk ki, ez azért biztató. Másnap a szokásos keddi foci is elég lendületes lett, így eléggé meggyötrődtem szerdára, amikor még a lapockám is fájt a három napos extra megterhelés után.
Kivettem hát egy „szabad” napot, miközben azon szörnyülködtem, hogy élettanilag is egyre jobban meglátszik ez a rohangálás. Az, hogy rengeteget fogytam az elmúlt egy évben, az nem meglepetés (ld. még az engem rég látott barátaim „csoffadt”, „már-már anorexiás” és hasonló megjegyzéseit), de hogy mostanában ha nem figyelek oda és nem eszem rendesen (…), akkor egyből érzem, hogy könnyebb lettem, az azért valami olyasmi, ami rettentően fura, és eddigi életemben merőben szokatlan. Sic transit crassus mundi. Vagy valami ilyesmi. Mondjuk van még rajtam felesleg, de szerencsétlen Kálmánon is kezdem észrevenni, hogy jóval bővebb, mint újkorában volt, ami a nadrág jellegét tekintve azért sok mindent elmond.
A másik, amin nagyon elcsodálkoztam, az a pulzusszámom volt. Mivel ha néha olvasgatok futással kapcsolatos cikkeket, mindig előjön a téma, kíváncsiságból megmértem hát – erre nem is tudom, mikor vetemedtem legutóbb. Nos, a hatvanas nyugalmi érték jó tizenöttel kevesebb, mint amire emlékeztem magamról (meg egy tízessel az átlagosnál is). Mondjuk futás közben eszem ágában sincs számolgatni. Azt meghagyom azoknak, akiknek nincs jobb dolguk. A tudatosságnak vannak olyan szintjei, ameddig nem kívánok eljutni.
Eljött a csütörtök, szokásos 9,5k, majd pénteken úszni voltam (igen, megtaláltam a bérletem), ami szintén roppant tanulságos volt, mivel megtudtam, mikor ne menjek legközelebb, legalábbis ha nem akarok az ifjúsági vízilabda-edzés miatt a medence egyik sarkában senyvedni oda-vissza. A szombat este zseniális futóidejét kihasználva (tavaszi hőmérséklet, csepegő eső) újabb 10k-ra indultam, eközben kiderült, hogy valóban kezd tavasz lenni. Ezt abból is leszűrhettem, hogy a környék összes békája előkerült. Aztán rá is basztak szerencsétlenek, mert miután eltűnt a nap, próbálkoztak az aszfalton henyélni, de miután az is lehűlt, ők is lehűltek, így alig-alig tudtak mozogni, olyanok voltak, mintha az egész populáció valami belassító break-dance-drogra szokott volna rá. Én meg alig győztem őket kerülgetni.
Ma aztán igyekeztem tovább növelni a long run success-emet, kivételesen már délelőtt elindultam, bár délután értem vissza, le is futottam bőven a legutóbb közölt térképről. Nem mondom, hogy nem éreztem meg, de ez nem meglepő, két óra és hat-hét perc volt az adag. Sikeresen emlékeztettem magam arra, hogy Krakkó nem lesz sétagalopp. Nagyon nem.
Kétheti top 5
- csorda – csúnya akarok lenni
- weezer – in the garage
- rituális rémtettek – senki sem lát
- death wish kids – whips and furs (vibrators cover)
- happydeadmen – we swim
21097 