Elég régen írtam, de végül is nem olyan sok izgalmas és lejegyeznivaló van abban, hogy a tél közepén ide-oda futok. Kezdésként pár szót a túráról. Kellemes élmény volt, reggel hatkor sötétben felmentünk a töltésre, aztán este fél hatkor lejöttünk a töltésről, közben még háromszor nem ott mentünk, amikor a checkpointokként szolgáló gátőrházakba benéztünk melegedni, meg a pecsétért. Ezekkel a szintkülönbség akár az ígért húsz méter másfélszeresére is nőtt, felháborító.
Egész jól bírtuk, főleg a második, a leghosszabb szakaszt, szép napsütéses időben, ki is léptünk rendesen, ekkor bőven öt km felett sétáltunk egy óra alatt. Azért nézelődni is akadt idő, az Alföld ezen része sem mosódik el a változatosság miatt még ilyen tempónál, nem maradtunk le semmiről… A hét legszürreálisabb élménye is ehhez a részhez kötődik. Az algyői híd után, a Tisza túloldalán visszafelé jövet, szó szerint a semmi közepén, a legközelebbi lakott területtől minimum hat km-re egy keskeny aszfaltútra lettünk figyelmesek, amin vagy ötven autó parkolt. Ha ez még nem lett volna elég, a belőlük kiszálló, meglehetősen sok ember aztán odament a gyakorlatilag a semmiből előtűnő kis sorompóhoz ezen az úton és szépen kettes sorban ácsorogtak. Hangsúlyozom, a semmi közepén, mindössze egy 3×3-as bódé volt a sorompó mellett (se kerítés, se semmi), a legközelebbi látható épület 1500 méterrel távolabb.
Persze, remek ötleteink voltak, kezdve a titkos UFO-hívő szektától át a roppant exkluzív termékbemutatóig. A területet egyébként, ahová sorba álltak, egy holtág vette körül U-alakban. Ez már közelebb vihetett volna minket a megoldáshoz, amivel egyébként egy minket később utolérő túratárs szolgált, aki az általunk csak messziről látott Lada Nivából kiszálló ember fegyőr-egyenruháját is be tudta azonosítani. Szóval ez a holdbázis egy természetes vízzel körülkerített rabgazdaság volt, ahová szombat reggel csőstül jöttek a látogatók…
A harmadik szakaszon aztán egy kicsit elbizonytalanodtam, 30 km felett előjön, ha az emberben lappang valami betegség, néha igencsak kóvályogtam, de valahogy sikerült elérni a következő pontra, az időközben elfogyasztott Sport-szeletek, majd kis pihenés, némi kenőcs és egyebek után viszonylag hadra fogható állapotban kezdtem bele az utolsó, ló nélküli rohamnak Makó felé. Hogy ne tehessünk egymásnak később szemrehányást, ezen a szakaszon ervinisten szenvedett meg jobban egy, a rossz cipőválasztásnak köszönhetően a talpában összeugró izom miatt, szóval örültünk, amikor pontosan 12 órával és 58 km-rel az indulásunk után beértünk, ennyi elég volt aznapra bőven. De jó móka volt, komoly terveink vannak egyébként még a túra-üzletágban.
A következő hét a szokásos keddi focival indult, amin egy szerencsétlen mozdulat miatt összeszedtem egy olyan sérülést, ami azóta is sajog, de legalább a futásban alig akadályoz. Jobb, ha homályban marad ennek pontos válfaja, bár annyit elárulok, hogy nem feltétlen jó dolog lendületből seggre esni. És nem is egyszerű mutatvány.
A rendes kerékvágásba csütörtökön és pénteken zökkentem vissza, a szokásos egyórás etapokkal, amikre a némileg megenyhült időben került sor. Szombaton úszni voltam, beszereztem a már emlegetett bérletet is, mondjuk, jó lenne tudni, hogy hova a csudába raktam. Jobban esett, mint elsőre, teljesen rendben lehúztam egy ezrest, amit tökéletesen elégnek gondolok kiegészítő sporttevékenységként. Vasárnap aztán a napsütésben úgy éreztem, ideje nekivágni az idény első komolyabb adagjának, egyben felderítenem, mi van a Mol-bázison túl, mert más irányba nem igazán mehettem. Az elején azt gondoltam, hogy annyira remek az idő, hogy még Kálmán is túlzás, aztán mikor hétezerrel később visszafordultam, hirtelen feltámadt a szél, elborult, nem volt akkora élmény visszajönni, de azért kisebb rozsdásodások ellenére lement 14, ami nem olyan rossz.
A mostani hét mindenféle kötelezettségek miatt egy kicsit felborult, így a némileg szokatlan hétfő-szerda-péntek ritmusban voltam futni, ebből a középső nem esett igazán jól, de összességében azért egyre inkább azt érzem, hogy kezd visszatérni az erőnlétem, illetve a kellemes kocogó-tempóm némileg gyorsabb, mint tavaly volt. Külön öröm, hogy nem fáj a hetekig fura dolgokat produkáló jobb tüdőm. Tegnap igazából úszni akartam menni, de az egész heti szar elöntötte az agyam és kénytelen voltam előrehozni a vasárnapi nagyobb etapot, amit ráadásul meg is nyújtottam rendesen. Nem kellett volna 16 km felett futni, de most valahogy jól jött. Illetve megtaláltam a horgászverseny-pályát a távolabbi holtágon, amire szintén csak zsenge ifjúkoromból emlékeztem. Visszafelé azt latolgattam, hogy ha sikerül lefutnom Krakkót, hány napig leszek mozgáskorlátozott utána.
Apropó, versenyek. Sikeresen beneveztem Tauntonra és Krakkóra is online. Annyit azért érdemes elmondani, hogy a lengyel rendszer jóval kevésbé szofisztikált, mint egy angol falusi maratoné. A mai napig nem tudom, jól bogoztam-e ki a számlaszámot, és megérkezett-e az 50 zloty, amit nevezési díjként küldtem (vagyis megérkezni megérkezett, a kérdés csak az, hogy a szervezőkhöz-e). Meglátjuk. Tauntont illetően váltottam egy levelet John Lewis race directorral, aki semmi akadályát nem látja, hogy overseas runnerként részt vegyek a versenyen, sőt, kicsit megsértődött, mikor azt írtam, hogy az eddigi versenyeken nem találtam ilyet. Például idén már van két német nevező is. Egészen biztos vagyok benne, hogy remek verseny lesz. Nem feltétlenül ezért.
21097 