runner without a cause

Elérkezett a szünet ideje, a téli időszakban nem valószínű, hogy az eddigi intenzitással fogok futni, bár például múlt vasárnap is voltam. Ez egy ilyen év, február elején és november utolsó napján is lehetett rövidnadrágban rohangálni a környéken. Még mielőtt rátérnék a régen ígért kérdésre a miértről, egy-két apróság.

Teljesen lelkiismeretlen ráhangolással (pénteken prémium-jellegű, szűk körű osztálytalálkozó, szombaton kmb koncert Hatvanban), de annál lelkesebben nekivágtam a Balaton Félmaratonnak Siófokon, két hete vasárnap. Vagyis Koffein Kapitány nekivágott. Kivételesen kétkörös versenyen sikerült elindulnom, de legalább a szpíker az első körben megjegyezte kedvenc szuperhősünket magának, így a célban már nem volt problémája azzal, hogy ki is érkezik. Egyébként a mezőnyt két részre lehetett osztani. Az egyik fele ismét lezorrózott, a másik pedig kérdezte, hogy „Kapitányom, ma hányan zorróztak le?”. Sajnos ez utóbbiak meglehetős kisebbségben vannak, de lesz ez még másképp.

Maga a futás jól esett, bár a maraton után visszavettem egy kicsit, noha a heti három alkalom így is mindig összejött. Kivéve természetesen közvetlenül a maraton utáni hetet, mikor egészen péntekig izomlázam volt (és tanultam újra járni), mint azt már mondtam is. Addig eszemben sem volt nekivágni bárminek. Pénteken viszont gondoltam, ha már nem fáj semmi, egy 3-4000 ezres nagyon óvatos kocogás már csak regenerálódásként is jól fog esni. Nem esett. 800 méter után kezdett el megint rohadtul fájni mindenem, szóval nagyjából másfél km után visszafordultam, majd szépen hazasomfordáltam.

No, de vissza a Balatonhoz. Semmi célom nem volt, kivéve futni egy jót, főleg a parti sétányon vezető részen. Mivel az ősz szinte utolsó hibátlan napja volt, ez sikerült is. Kicsit ellötyögtem az első kört, de nem bánom, nagyon jó hangulatban telt a verseny, sok volt a néző. Az első kör után kicsit rákapcsoltam, mert kifutni azért ki szerettem volna magam, ha már egyszer. Ez sikerült is, bár igazi lúzer módjára 2:00:15-tel értem be, szóval továbbra sem tartozom a két órán belüli félmaratonisták népes táborához. Az igaz, hogy erre olyan magasról teszek, hogy a szubsztancia valószínűleg elégne a légkörbe éréskor.

Szóval megvolt a szezonzáró, jól esett, és nagyon jó kis verseny volt, K2 élvezte, mondjuk a szokásos hajrá összképét némileg rontotta egy, szuperhőshöz semmiképp nem illő tenyérnyi vérfolt a mellkasán, de szolgáljon ez intő jelként: még ő sem úszhatja meg szárazon, ha elfelejti a sebtapaszos trükköt alkalmazni.

Nem egyszerű viszont megválaszolni azt a kérdést, hogy miért futok. Ez most az eddig megszokottól némileg talán eltérő szöveg lesz, de megígértem, írok hát róla. Hét évvel és ötven kilóval ezelőtt, mikor először nekiveselkedtem, háromszáz méterig jutottam, és kifulladtam. Azóta sok minden történt, bár az akkori motiváció (fogyni kéne, bizony) mára teljesen eltűnt. Úgy -30 kiló körül jöttem rá, hogy az igazán fontos dolgok úgysem a derék körüli zsírpárnáknál, hanem a két fül közötti területen dőlnek el. Persze, nem árt egészségesnek lenni, meg ilyesmi, de…

A futást ezután sem hagytam abba, bár életformává azért nem vált, volt, hogy hónapokig nem szántam rá magam, aztán hetekig minden nap mentem, persze „csak” 3-4000 méterekre. Az élethelyzetem is sokat változott időközben, nyilván ennek is sok szerepe lehetett a háttérben, elég sok látens hiányt és igényt felhalmozhattam a mókuskerékbe történő részleges bemászással, bár sosem voltam az a seggenülős típus.

Idén aztán a januárt túlélve, február vége felé, mikor elkezdtem újra nagyobb intenzitással futni (már az időpont is jelzi, hogy azért ez nem volt teljesen spontán), elég cudar időket éltem. Igazából egy dolog vezérelt, és ez az, amit a csaknem legendás albertirsai Csorda zenekar talán legnagyobb slágerének parafrázisával tudnék a leginkább jól körbeírni: ne érezzem úgy magam, mint a legnyomorultabb féreg. Finoman szólva sem igazán viseltem el és éreztem jól magam az alváson kívüli periódusokban, ami azért lássuk be, viszonylag sok idő és nem kellemes dolog. Keresnem kellett valamit, ami legalább egy kis időt elviselhetővé tesz. Csak egy órát. Rá kellett jönnöm, a futás ilyen. A hosszútávfutás.

Sokan kérdezték a környezetemben, hogy mi ez a nagy nekibuzdulás, itt a legegyszerűbbnek a 10-12 órás számítógép előtt végzett munkára és a stresszre való hivatkozás tűnt. Mert nem igazán lehet tömören leírni, mi is jó a futásban (illetve ezt a parafrázist mégsem ismételgethettem), ha feltesszük, hogy van ilyen. Pláne, hogy másoknak nyilván más. Sokan kérdezték még azt is, hogy ez akkor ilyen meditatív dolog-e? Az, és nagyon nem az. Gondolkoztam már – magamhoz képest – nagyon sokat 5 km alatt is, meg futottam le úgy 15-öt, hogy a tájon kívül semmi az égvilágon nem kötötte le a figyelmem és nem gondoltam semmire. De tényleg semmire. Ez utóbbi futásokat élvezem talán a legjobban. Nem vagyok bonyolult.

People spend a lifetime searching for happiness; looking for peace. They chase idle dreams, addictions, religions, even other people, hoping to fill the emptiness that plagues them. The irony is the only place they ever needed to search was within.

A futás hozzásegít az utóbbihoz, de leginkább képes ennek a görcsös keresésnek a megkérdőjelezésére. Ezért is örültem, mikor az alább idézett grafit-írást megláttam, mert elég jól leírja ezt az érzést. Az ember tényleg túllát önmagán. Vagy el sem lát magáig. Itt van valahol az egész lényege. Mondjuk, ami az építkezést illeti, az még csak nyomokban megy. De talán már meghaladtam azt a pontot, amikor csak menekültem.

Szeretnék egy kicsit írni a versenyre mászkálásról is. Az egész félmaraton dolgot – legalábbis részben – a Taunton Marathon egy távolsági buszból történő, véletlen megtekintése ihlette áprilisban. Otromba szó, de bájos egy falusi maraton, és ott határoztam el, hogy visszamegyek, lefutom legalább a felét – más kérdés, hogy maga a táv azóta már sikerült. De visszamegyek, mert megígértem, nem csak magamnak. Sokszor írtam „felkészülés”-ről az elmúlt hónapokban, bár ez nem volt igazán az, a hetet záró hosszú futás is mindig annyira jól esett, hogy az elmondhatatlan. Valószínűleg nem is leszek soha jobb, mint kétórás félmaratonista (és/vagy négy és fél órás maratonos), mert nem igazán akarok az lenni. Vagyis hogyne, az ember szeretne minél többet kihozni magából (Osvát Ernő óta tudjuk, hogy jó az, aki jobb akar lenni), de vannak fizikai korlátok, és nekem nem nagyon lesz több időm futni – ráadásul amennyit mostanában egy héten letudtam (40-50 km körül), az igazából nekem bőven elég. Sem „tudományosabb”, sem intenzívebb nem szeretnék lenni. Csak futni.

Szóval a verseny jó móka, felmérőnek se rossz, motivációnak pedig mindenképpen hatásos, de új helyekre eljutni, illetve kedves emberekkel (a Vegyész Sráctól a Bádogemberen és Rachelen át egészen addig az ultratriatlonista tűzoltóig, aki teljes felszerelésben, palackkal a hátán zúzta le a félmaratont a Balatonon, végig vigyorogva) megismerkedni meg aztán egyszerűen remek. Mondom ezt annak ellenére, hogy a hosszútávfutó akkor is magányos marad, ha sokan vannak körülötte. Saját okok, saját izmok, saját izzadtság, saját álmok és saját démonok. Senki nem fut az ember helyett (persze egy taps, egy „gyerünk!” sokat jelent néha). Ez benne a csodálatos. Nem sok őszintébb dolog van a futásnál. Futsz, vagy megállsz – csak rajtad áll. Manapság ritka dolog ez. Nincs mellébeszélés, kerülőút. A futó van, és a világ.  A futó és a helye a világban.

Kicsit furcsának tűnhet a zene és a futás viszonya is. Sokszor írtam playlisteket, ugyanakkor nekivágni, kiszakadni, mégis vinni magunkkal a zörejt, legyen az akár a kedvenc zenénk, ellentmondásosnak tűnhet. Nagyjából fele-fele arányban szoktam fülessel vagy anélkül elindulni. A hangsúly nekem mindig a csöndön van, amiből viszont kétféle létezik. A választás az enyém. Van a tőlem öt méterre hömpölygő Tiszának, a tehénbőgésnek, meg az elszórt harangozásnak a csöndje. Illetve az a csönd, ami ezt elnyomja, amit mondjuk Billy Corgan károg az ember fülébe („Cast the pearls aside…”). Csönd ez is, mert valami olyasmi, amin nem hatol át ilyenkor semmi más. Egyébként igencsak át lehet élni a zenét egy eldugott dűlőúton futva. Volt már, hogy végigugráltam egy dalt a gáton, bár ezt utólag letagadom és remélem nem látott senki, vidéken így is sokszor furán néznek a futóbolondra.

És az fontos, hogy ha lehet, tényleg a természetben fusson az ember. Ez megad valami ősi összefonódást. A széllel, a napfénnyel, a földdel, az esővel. El lehet kapni a ritmust. A világ ritmusát.

Nem tudom, sikerült-e leírnom, de számomra ezek a dolgok számítanak. Szándékosan kerültem el a gonosz megjegyzéseket a hosszú távú mozgás és a szervezet endorfin szintjének összefüggéseiről, senki nem beszél szívesen függőségről :). És bár valószínűleg sikeresen árnyaltam a kiindulópont vulgáris egyszerűségét, a lényeg igazából nem változott.

„- Á! AZ ISTÁLLÓ. –  A Halál elhallgatott, keze a könyv gerincén. – ÉS MIT GONDOLSZ, MIÉRT KÜLDTELEK AZ ISTÁLLÓBA? JÓL FONTOLD MEG A VÁLASZT!

Mort tétovázott. Korábban, már a talicskák számolgatása közben alaposan elgondolkozott ezen. Azon töprengett, vajon a kéz és szem összehangolása, vagy az engedelmesség szokásának megtanulása, vagy az emberi léptékkel mérve kis feladatok fontosságának fölfogása, vagy annak megértése, hogy még a nagy embernek is alul kell kezdeni, volt esetleg a cél. Ezen magyarázatok egyike sem tűnt teljességgel helyesnek.

– Azt hiszem… – kezdte.

– IGEN?

– Nos, azt hiszem, az igazat megvallva, azért kellett megcsináljam, mert maga már térdig járt a lószarban.

A Halál hosszasan nézett rá. Mort feszengve állt egyik lábáról a másikra.

– ABSZOLÚT KORREKT.

/Terry Pratchett: Mort/

Ez volt hát ez az év. 8-900 km futás. Nem tudom, mennyivel lettem több általa, de legalább egy-két dologgal szembesültem. Ami pedig a jövőt illeti. Megpróbálok nem leereszteni télen, hetente egyszer-kétszer azért kimerészkedek most is, illetve igyekszem növelni a focik, fallabdák és úszások számát. Mivel sajnos a konferenciaturizmus után a futóturizmus is megfertőzött, ha valami sérülés nem gátol, illetve elő tudom teremteni a forrásokat a nehéz idők közepette, a következő szezon biztosnak tűnő pontjai az alábbiak:

Április 5. Taunton Marathon (csak féltáv, az időpont még nem hivatalos, egy fórumról halásztam)

Április 26. Krakkói Maraton (vagy Zürich, de az előbbi olcsóbb és a rögtönzött közvélemény kutatásom alapján is nyerésre áll)

Június 20. Bükki Hegyi Maraton (valószínűleg „csak” a 26,8 km)

Szeptember 7. Budapest Félmaraton (csak az íze miatt)

Szeptember 2x/október 4. Maraton a Garda-tónál/Loch Ness Marathon

Aztán jöhet 2010 márciusban a Monaco Marathon, meg júniusban az az izlandi maraton, ami nem a reykjavíki, hanem egy másik és egy tó körül kell futni, éjfélkor (Lake Myvatn Marathon).

Köszönök mindenkinek mindent. Kellemes Ünnepeket, meg ilyenek.

runner without a cause” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: outslider | 21097

Hozzászólások lezárva.