Kedvenc fordulatommal élve leírhatnám, hogy felvirradt a nagy nap, de történetesen még tök sötét volt, mikor a telefonom jelezte, hét óra (igen, sosem állítom vissza, ha Angliába megyek), ideje felkelni. Nem aludtam valami jól, így elég nehezen tápászkodtam fel, ha nem kapok 15 perc múlva, egyébként teljesen meglepő időpontban egy biztató sms-t otthonról, lehet el is aludtam volna. Pedig a nagy barna borítékban volt egy cetli, ami közölte, hogy 7:40-re ott kell lenni a buszkonvojnál a versenyközpontban, különben ugrik a verseny, mert egyénileg nem lehet eljutni a rajthoz.
Kibotorkáltam a fürdőszobába, próbáltam valamennyire életet lehelni magamba, bár elsőre annyit sikerült megtennem, hogy az előző esti két sör dehidratáló hatásának köszönhetően megváltam az elmúlt két napban szervezetembe juttatott víztartalék egy nem elhanyagolható részétől. Némi mosakodás után visszamentem és próbáltam a sötétben úgy összepakolni, hogy nem ébresztek fel senkit, viszont nem is hagyok ott semmit, amire nekem szükségem lehet a nap folyamán. Ez többé-kevésbé sikerült is, még egy rövid kerülőt tettem, amelynek során az mp3-lejátszómra ráhúztam három olyan albumot, ami az all-time-top5 részét képezik nálam (a kék Weezer s/t, a Descendents-től a Milo goes to college és a Mellon Collie… dupla a Smashing Pumpkinstól), és kineveztem maraton-playlistnek. Gyorsan bezártam a felesleges dolgokat a szekrényrekeszembe, majd negyed nyolc felé kiléptem a hostel ajtaján.
Ott egy kétségbeesett lányba botlottam, aki épp próbált valahogy bejutni, mivel elvileg a szintén a versenyre jövő barátai benn vannak, és nem veszik fel a telefont, pedig már mennyi az idő. Úgy látszik, nem csak nekem esett nehezemre felkelni. Beengedtem hát a hölgyet, aztán eltrappoltam ismét a Queen’s Park Stadium felé, idő hiányában a rövidebb úton, a folyó mentén (egyébként Inverness így néz ki, a hostel a kastély – az a piros izé középtájt – mellett van). Ez persze lehetetlenné tette, hogy az előző nap a kerülő úton látott éjjel-nappaliba betérjek bármit is venni reggeli gyanánt. Beértem a parkoló buszokhoz, gyorsan még körbementem, hátha találok valami érdekeset a versenyközpont környékén, de ez nem igazán történt meg, egyedül a levegőből elcsípett magyar beszédfoszlány volt meglepő, de sajna nem tudtam beazonosítani, kihez tartozott.
Nem volt kedvem magyarul ordibálni pár perccel az indulás előtt, így inkább felszálltam az egyik buszra (persze sikerült olyanra, amiben 3+2 ülés volt egy sorban, szóval lehetett gyűrődni), leültem az ablakhoz és szomorúan néztem, ahogy elkezd esni az eső. Persze tíz perc után elállt, de azért kellett ez, a hangulat miatt. Mint utóbb kiderült, így legalább az első 25 km-t nedves aszfalton futhattuk le. Egyébként annyira nem rémültem meg az esőtől, az elindulás előtti nap (pont azért, mert eléggé fura dolgokat mutatott egész héten a weather forecast, bár péntekre előbújt a napocska az addigi showers és light rain helyett) befektetem egy esőkabát-széldzsekibe, nehogy azon múljon a siker. A két évvel ezelőtti Loch Ness Marathonról olvastam, hogy a reggeli szép idő után a versenyt meglepte egy több órás eső, a napsütéshez öltözött futók egy részét meg kihűlés miatt vitte el a mentő. Szóval beszereztem egy ilyen high-tech cuccot, sicher ist sicher. De egyébként az eső teljesen rendben van.
Közben megteltek a buszok (el lehet képzelni a konvojt, közel 1500-an neveztek a maratoni távra, szóval ennyi embert kellett kivinni a rajthoz, volt is mindenféle táraságtól bérelt busz a Citylinktől a Megáig, vagy harminc darab), és néhány perc késéssel elindultunk. Néztem kifelé az ablakon és elkezdtem mérlegelni, hogy vajon mennyi esélyem van nekem arra, hogy két lábon visszatérek ide a célba. Az elmúlt három napban annyit aludtam nagyjából, mint közvetlen a rajt előtt kellett volna, vagy másfél hétig beteg voltam, átutaztam a negyed világon, nem reggeliztem és a felkészülésem egy félmaratonra volt csak nagyjából lelkiismeretesnek mondható. Többek között ezek kerültek a negatív serpenyőbe, miközben a túloldalon csak nem akartak gyűlni az érvek, kivéve azt, hogy egy látens szuperhős bujkál bennem valahol, kitörésre vágyva. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, főleg mert lekanyarodtunk a nem annyira szépségéről ismert A9-es autópályáról és egy szűk úton elkezdtünk kanyarogni a rajt felé. Az a pár szembejövő autós, akinek le kellett húzódnia, biztos furákat gondolt, hogy az egyébként csendes alsóbb rendű úton vasárnap kora reggel szembejött hirtelen egy nagycsomó busz.
Egyébként ennek a célból elvisznek rajthoz és utána oda kell visszafutni dolognak van értelme, főleg ha a verseny sajátosságait belekalkuláljuk, csak mikor már egy órája távolodunk, akkor kezd ez az egész demoralizáló lenni kicsit. Végül kibukkantunk a verseny útvonalán, valahol a két mérföldet jelző tábla környékén, ahol teljesen megnyugodtam. No way back. Hamar meg is érkeztünk a rajt helyszínre, ami gyakorlatilag a puszta (ez itt nem a megfelelő szó, ezért) közepén volt kialakítva, néhány mobil vécé két helyen, rajtkapu és egy kis frissítő-osztó pult. Szerencsére itt már hétágra sütött a nap. Leszálltunk a buszról, majd sokadmagammal elvonultunk a susnyásba, hogy menetkész állapotba hozzuk magunkat. Elővettem a kipróbált cuccaimat, cipőt, zoknit, nadrágot, pólót, majd komolyan gondolkodóba estem, hogy vajon a dzsekire szükségem van-e ebben az időben. Mivel a hőmérséklet azért tíz foknál nem lehetett több, kompromisszumos megoldás mellett döntöttem, gyorsan lecipzáraztam a kabát ujjait, így egy fölöttébb elegáns mellényben gyömöszöltem be a felesleges cuccokat a táskámba, majd kötöztem rá a szintén a barna borítékból előkerült cetlit a rajtszámommal. Ennek segítségével kapom vissza ugyanis majd a batyut célban. A zsebembe még gyorsan eltettem a két energia-gélt, egy csomag zsebkendőt, meg az mp3-lejátszót. Rajtszám fel, és gyerünk.
Viszonylag gyorsan visszacaplattam az események epicentrumába, a táskákat visszavinni hivatott teherautóra rövid úton felhajították a cuccom, én pedig bemelegítést színlelve elindultam a frissítő pult felé, mivel ásványvíz mellett csalhatatlan jeleit láttam annak, hogy kávét és teát is mérnek arrafelé. Nem is kellett csalatkoznom, fittyet hányva arra, hogy az említett két ital nem feltétlen javallott 20 perccel a maraton előtt, nagyüzemben oszották őket, ez mégis csak Skócia. Szóval Koffein Kapitány megkapta a napi adagját, a nomád körülménykehez képest egész finom kávé formájában. Elvettem még egy Highland Spring vizet is, a biztonság kedvéért, amit a rajtig szépen megiszogattam. Próbáltam ismét úgy tenni, amint aki melegít, de mivel tudtam, hogy a tervezett versenytempómban nem fenyeget a sérülés veszélye, illetve igazából nem érhet kritika, ha bemelegítésnek mondjuk a táv első töredékét használom fel, ez az átmozgatás csak félszívvel sikerült. Nyújtottam egy kört azért, illetve kocogtam egy kicsit, de leginkább azért, hogy ne fázzak. Szóval végül mégis melegítettem…
Itt is volt közös bemelegítés, meg szpíker, az előbbiben nagyjából két ember vett részt, kicsit sajnáltam is a kirendelt szakembert, az utóbbi egész vicces volt, bár az ilyen versenyeken a mikrofonos embernek elég behatároltak a lehetőségei. Néztem még, ahogy mindenki különböző technikával készül, többek közt az eddig csak fórumokban olvasott „a szemeteszsák melegen tart és másodpercekkel a rajt előtt gond nélkül eldobható”-módszer is előkerült többeknél.
A rajt előtt még elvonult egy dudás zenekar a futók közt, ők valamelyik helyi általános iskolából jöttek, de azért jól nyomták. Elhelyezkedtem a mezőny végén, a 4:30- és az afölötti idővel célba érni tervezők között, majd nekiindultunk, ennek:
A tervem az volt, hogy hét perc körüli, vagy kicsit jobb ezreket futok, megpróbálom nem elrohanni az elejét, illetve összerakok két, időben tökéletesen egyforma félmaratont. Elvileg ez a legcélravezetőbb módszer, Vajda Attila olimpiát is nyert vele (ő C-1000-en négy tökegyforma 250-et evezett), bár nekem az egyszerű túlélés volt a célom. Áthaladtam a rajtvonalon, majd gondoltam elindítom a muzsikát. A lassan három éve hibátlanul működő lejátszom ezt a dramaturgiailag kétségkívül hatásos pillanatot választotta arra, hogy kontakthibás legyen. Nem tudom, hogy a hideg, a pára, vagy az öntudat tette vele, de hiába kapcsoltam be, 5-25 másodpercen belül kikapcsolt. Öt percet küzdöttem vele, majd beletörődtem abban, hogy zene nélkül és a tempómat tekintve csak a megérzéseimre hagyatkozva (mert ugye rövid etapok mérésére is használom néha az eszközt) fogom eltölteni a következő közel öt órát. Szóval zsebre vágtam cserbenhagyómat, és szemem a derűs jövőbe vetve haladtam tovább.
Annak ellenére, hogy hátulról indultam, az első hosszú egyenesben elég sokan megelőztek, de aztán megnyugodtak a kedélyek, én pedig hozzácsapódtam egy vidám bandához. Ők egyébként a Macmillan Cancer Suppport charity-futói voltak (a jótékonysági futás mikéntjéről most nem értekezem, futótársam említette régebben, akit érdekel itt olvashat róla bővebben), az egyik lila öltönyben és fekete disco-parókában, napszemüvegben volt, társai között pedig többek közt nem mások tűntek fel, mint a Bádogember és az Oroszlán. Kedves srácok voltak, akik minden mérföldnél elénekelték ugyanazt a dalt, ami igen egyszerű, bár szövege picit mindig változott, a hátralévő táv függvényében. Az első mérföldnél így hangzott:
„25 miles, but i don’t care,
25 miles, but i don’t care
25 miles, put your hands in the air
25 miles, but i don’t care”
Eldiskuráltunk mindenféléről, mi a fenét keresek én itt, meg ők mi a fenét keresnek itt (közben az Oroszlán a fejdíszétől azért megvált), satöbbi, satöbbi. Lassan el is értünk két mérföldhöz, itt megállapítottuk, hogy ez már az a táv, ami „separating the men from the boys”, közben megtanultam a másik dalt, ami a visszaszámlálós után általában mindig elhangzott:
„Can you run the Great North Run? Ye-es, Ye-es!
Can you run the Great North Run? Ye-es, Ye-es!
The Great North Run is pretty gay,
I can run it twice a day, booooooo”
A harmadik mérföldön beütött a krach, az Oroszlán anyukája eltűnt, vagyis a látótávolságon túl lemaradt. A mai napig maximális tiszteletet érzek a hölgy iránt, hogy hagyta magát belevinni a fia és annak barátai által egy ekkora baromságba. Nem tudom, végül beért-e, de szerintem igen. Három mérföld után jött az első frissítő pont, magamhoz is vettem az ásványvizet. Elég szigorú rendet dolgoztam ki ezzel kapcsolatban, azaz mindig iszom, ha adnak (…), ráadásul kis kortyokban és ritkán, mert elvileg az a leghasznosabb. Így valószínűleg én töltöttem a futók közül a legtöbb időt itallal a kezemben, de ezt bánja a fene. Sokkal jobban sajnáltam szerencsétlen Bádogembert, elvégre olajjal egyik állomáson sem készültek, tudomásom szerint. Aki emlékszik még a domborzati viszonyokra, amiket belinkeltem anno, az tudja, hogy az első nyolc-kilenc mérföld az elvileg egy jó 220 méteres eséssel megy lefelé a Loch Ness partjáig. No, figyelmesebb szemlélő – és nekem nem volt más választásom, mint közelebbről szemügyre venni a terepviszonyokat – láthatja, hogy 3,5 mérföld után a terep 8,5 mérföldig inkább hullámvasút, mint kellemes lefelé ereszkedés, sőt egy-két igen brutális, bár rövid emelkedő is akadt. Itt jöttem rá, hogy lefelé jobban utálok futni, mint felfelé. Mivel kevesebb hülyeséget lehet csinálni, mint ahogy esik módon lerohanni a lejtőkön, gyakorlatilag komoly energia-befektetést igényel visszafogni a lendületet, közben olyan izmokat erőltetve, amik egyébként nem igen szoktak ehhez hozzá. Az Alföldön készülő futó esetében legalábbis nem nagyon. Mondjuk vezérelvem a „dombra fel, dombra le ugyanabban a tempóban, mint egyébként is”-volt, ehhez tartottam magam.
Közben utolértünk egy banánjelmezes lányt, elég érdekes volt, mikor a Bádogember kérdezte a Banánt, hogy milyen érzés banánként futni. Szerencsétlen banán amúgy is kapott egy-két „jópofa” poént, kezdve attól, hogy ideje, hogy valaki kiáll a banánok jogaiért, bezárva azzal, hogy végre hálót kell adni a banánoknak Afrikában, és nem halat. Közben elértük az első izoitalos/Lucozade-es állomást, igen örültem az energiának. Lassan kezdett szétszakadni a mezőny, én legalábbis tartottam a megfelelőnek gondolt tempómat, így szép lassan kicsit új ismerőseim elé kerültem, bár hosszú-hosszú mérföldeken át hallottam még a dalokat felcsendülni mérföldenként a hátam mögül. Nyolc mérföld körül végre megérkeztünk a Loch Ness mellett vezető útra, ez a szintkülönbségek végét is jelentette egy időre, hála a jó égnek.
Viszont ennyi elég volt, hogy elkezdjem érezni a combjaim és a vádlim. 13-14 km-nél ez nem volt valami biztató, ráadásul az is egyre biztosabbá vált, hogy ennem kellett volna valamit. Miközben ezen tanakodtam elhaladtam a harmadik kialakított vécé mellett a négyből, ennek később még szerepe lesz. Mivel el kellett volna kanyarodni, nem vettem igénybe, mert nem hajtott a tatár. Azt meglepődve tapasztaltam, hogy a mezőny hátsó felében már itt elkezdtek hódolni néhányan annak a taktikának, ami abból állt, hogy az én tempónál jóval gyorsabban futottak párszáz métert, aztán gyalogoltak ugyanannyit. Szerintem ennél durvábban energiapazarló módszer nincs, de lelkük rajta. Sokáig előzgettük egymást oda-vissza pár ilyen versenyzővel, de aztán érdekes módon mindig elmaradoztak. De vissza ahhoz, hogy kezdtem kikerülni a komfortzónámból. Elsőre ez elég ijesztő volt, mert a táv harmadánál tartottam mindössze. Végül aztán némi tanakodás után lenyomtam az egyik energia-gélt, ez jól esett nagyon, és nem tudom, hogy pusztán pszichológiai segítséget nyújtott-e, vagy energiát is adott, de a következő két-három mérföld egész jól ment.
Ismerve magam örültem, hogy közeledik a féltáv, mert általában azon túllendülve mindig sokkal egyszerűbbnek tűnik számomra az élet. Valamiért eszembe jutott Terry Pratchett, aki az emberek azon tulajdonságát emelte ki, hogy hajlamosak hangsúlyozni az első lépés fontosságát egy hosszú úton, de aztán a másodikról, a harmadikról már könnyen elfelejtkeznek, pedig hát azon is végig kell menni. Lehet, le tudnék futni 100 kmt is, csak az első ötvenet kéne túlélnem… 12 mérföldnél („14 miles, put your hands in the air!”) volt a második Lucozade-es állomás, ahol aljas módon két flakonnal is elvettem a szubsztanciából, bár alig bírtam kibontani őket (olyan 330 ml-es alucsomagolásban voltak, mint régen a Sió-gyümölcslevek, csak ezekre csavaros tető is jutott). Amíg szöszmötöltem velük, nézegettem a tó túloldalon az Urquhart Castle-t, amit volt szerencsém meglátogatni tavaly decemberben. Sok minden történt azóta, bár leginkább most az járt a fejemben, hogy akkor igencsak hosszúnak tűnt a buszút vissza Invernessbe…
Párszáz yarddal odébb volt egy ásványvizes frissítő is, mentőautóval, itt láttam az első embert, aki feladta a versenyt, egy nagy adag hőszigetelő-fóliába csomagolva. A vizet adagoló cserkész-fiúcska mondjuk nem érzett rá a drámájára, mert az addig a közelébe érkezőknek mondott, automatikus „well done!”-t az épp kiesőnek is elmondta, aki meg mondta, hogy köszi, de annyira talán mégsem…
És lassan elértem a féltávhoz, ami átmenetileg elterelte a figyelmemet az egyre jobban sajgó izmokról a lábamban, bár nyilván az is segített, hogy gyakorlatilag már vagy négy mérföld óta nem volt érdemi szintkülönbség. A 13 mérföldes tábla után nem sokkal az aszfaltra fel volt festve a félmaratont jelző x. Kerestem egy kollégát, akin láttam, hogy van órája, és megérdeklődtem, mi is a helyzet ebből a szempontból. Két óra huszonöt percnél jártunk a rajtpisztolyhoz képest, ami ha leszámítjuk azt a kb. másfél percet, amíg átértem a rajtvonalon, tökéletesen annak az időnek felelt meg, amit terveztem. Ezen felbátorodva indultam neki a táv második felének. Mert bár a combjaim szép lassan elérték a beton keménységét, időben voltam, nem esett az eső és volt másfél flakon frissítőm. Mi baj történhetne?
21097 
