Az ígéret szép szó, és mivel már néhányat megszegtem, most megpróbálom betartani a legutolsót, azt a bizonyosat a három bejegyzésről. Az elsőhöz némi időutazásra van szükség, mivel nem most történt, amikor némi izomlázzal felébredtem a félmaraton másnapján. Fájt itt-ott, bár nem annyira szörnyen. Másnap el is merészkedtem egy 5000-es átmozgatásra, ami gond nélkül ment. Mivel a maratonnal már nem akartam viccelni, gondoltam nagyjából legalább követem a kezdőknek készült edzésterveket. Mindjárt rátérek, hogy ez miért nem sikerült.
Az első héten még nem volt baj, bár logisztikai nehézségek azért akadtak. Nevezetesen sikeresen elvonultunk melóhelyes őszindító eszmecserére a Mátrába. Nehéz ilyenkor futást eszközölni, mert vagy melózunk, vagy a közeli Németh pincészetből beszerzett nedűket kóstolgatjuk. Sikerült beiktatni végül egy rövid távot, ezzel a legvidámabb felkészülési élményt szerezve magamnak. A szerdai félgörbe este után reggel elhatároztam, hogy lefutok a faluba (ez durván 3500 m) meg vissza, közben örömet szerzek a társaság nikotinfüggő részének, és veszek lenn pár doboz cigit, amit a szállásunkon nem lehetett kapni.
Ebből a következő jelenet keletkezett: az erdőből a faluba vezető úton megjelent futva egy, a környéken eddig sosem látott jeti, mp3 lejátszóval a fülében. Elfutott a hétköznap 7:15-kor totálisan tele lévő buszmegálló előtt (ahol az iskolások, meg a melósok készültek arra, hogy bezötyögjenek Gyöngyösre és egyáltalán nem bámulták a furcsa jelenséget), bement az ötven méterre lévő boltba, egy perc múlva kijött, kezében egy nylonzacskó, benne három doboz cigi és a visszajáró apró, majd a tekintetek kereszttüzében ruganyos léptekkel elindul kis csomagjával vissza az erdőbe. Visszafelé nem volt annyira mókás, utóbb tudtam meg, hogy 200 méter a szintkülönbség a szállásunk, meg a falu között… De a táj gyönyörű volt, főleg nekem, aki az Alföldet szokta meg. Ezek után este még egy kétórásat fociztunk is, szóval jól sikerült a felkészülés ezen napja.
Elvileg három héttel a verseny előtt kell a legtöbbet futni, vasárnap ezért becéloztam egy 20-22 km-es háztáji félmaratont. Nekiindultam a kajakpályás vasárnapi útvonalamnak (pulóverben, szokatlan dolog ez), majd mentem tovább még kétezret, csak onnan fordultam vissza. Hogy pontosan mennyi volt a táv, azt nem igazán tudom, de húsznál biztos több, hacsak pár száz méterrel is. Ahhoz képest két óra négy-öt perc alatt visszaértem, mindenféle frissítés, cirkusz nélkül, ami az egy héttel azelőtti 2:11-hez képest igen jó idő, főleg, hogy nem igazán csipkedtem magam. Ennyit jelent a hét nap közti 20 foknyi különbség…
A második hét kvázi eseménytelenül telt el, maradt a szokatlanul szar idő, ami azt jelentette, hogy eléggé beszűkültek a lehetőségeim az útvonalakat illetően (továbbra sem preferálom a bokáig érő sarat, bár tudom, hogy az erősítene igazán…). A keddi foci elmaradt egy váratlan szegedi látogatás miatt, majd egy hosszabb csütörtöki etap jött, a közepét erősen megfutva, aztán szombaton egy rövidebb jóleső. Vasárnap voltam bajban, mert a nem sáros útvonalam 8 km, így igen sok ismétlést kellett beleraknom ahhoz, hogy elérjem a betervezett 16-17 ezres távot. Gondoltam, hogy a közepét megfutom izmosra, így nyolcnál felgyorsítottam, aztán meglepően jól bírtam és úgy maradtam végig – 1:25 körüli idő alatt lement ez a táv, ami elég jól hangzik még most is. Egy hibát viszont elkövettem. Mivel hosszú ideje először sütött a nap, a póló tetejére csak egy ujjatlan kosaras mezt vettem pulóver helyett. Másnap aztán kiderült, hogy borzasztóan megfáztam. Két héttel a nagy esemény előtt. Bravó.
Ha ez nem lett volna elég, sikerült rátennem még egy lapáttal. A keddi focira ugyanis ismét páratlan számú ember gyűlt volna össze, ha lett volna pofám kihagyni, így viszont némi hőemelkedéssel játszva majdnem két órát tettem arról, hogy a következő öt napban a legfőbb testmozgás a szervezetemben döbbenetes mennyiségben felhalmozódott váladék kijuttatása legyen. Vasárnapra szedtem annyira össze magam először, hogy egyáltalán a futásra gondolhattam, és mivel kicsit javult az idő, a szokásos nagykörre indultam a gáton, nagyon baráti tempóban, szépen bebugyolálva. És ez a táv lett az egyik legnagyobb futóélményem eddig. Talán a legszebb őszi nap volt, semmi pára, napsütés, fantasztikus színek és levegő. Az első háromezren majdnem meghaltam. Berozsdásodtam, legyengültem kicsit a betegség hete alatt, de mikor már épp nagyon rossz kezdett volna lenni, elmúltak a kellemetlenségek. Újabb három után pedig elkezdtem érezni, ahogy fél év futása előjön a szervezetemből, ahogy újraéled a letrappolt 700 km minden perce az izmaimban, illetve élményanyaga a fejemben. Futottam és vigyorogtam. Bármennyire betegesnek tűnik így utólag.
Persze, sikerült visszaesni kicsit az utolsó hétre. Kedden még az ismét elmaradt focit egy nyolcezres villanyfényes-töksötétes aszfaltossal pótoltam, és ez volt az utolsó futás a megmérettetés előtt. Szerencsére péntekre azért tünetmentes lettem. Az utolsó két hét az óvatos visszavevés, szakszóval a tapering időszaka, ilyenkor kell visszanyerni az erőt, kikúrálni az apró sérüléseket, meg úgy en bloc rápihenni a versenyre, illetve az utolsó három nap feltölteni a szénhidrátraktárakat. Hát, azt hiszem, nem így van a nagy könyvben megírva a rákészülés, de nem akartam meghátrálni. Mondjuk időközben a Ryanair lemondta a Bratislava-Edinburgh járatomat, ezért teljesen nonszensz alternatív útvonalat kellett összeraknom a könnyebbség véget – bár legalább így Pestről indultam. Mindehhez jött rengeteg meló, aminek köszönhetően péntek délután 22 perc alatt voltam kénytelen összepakolni egyetlen hátizsáknyi cuccomat, majd hanyatt-homlok rohanni az állomásra. A vonaton Ferihegy felé azon agyaltam, hogy egyre szürreálisabb dolgokba vágok bele, lehet, nem ártana néha gondolkodni is…
To be continued…
21097 