…avagy 23. MNike Budapest Nemzetközi Félmaraton.
Felvirradt tehát a nagy nap, én pedig optimális időben kikászálódtam átmeneti szállásom fekvőhelyéről, majd a szükséges cuccokat összepakolva (a jelmez miatt kénytelen voltam többször is végigmenni a checklisten, sajnos iderült, hogy a ragtapasz otthon maradt, de egy szuperhőst nem érhet baj anélkül sem) nagyjából negyed nyolc körül elindultam Budáról. Mielőtt buszra szálltam volna, beszereztem még egy kis reggelit, meg isolöttyött, illetve banánt. Kis kerülővel, de belefért egy Ferenciek-Deák séta, így a nyári hagyományoknak megfelelően a reggeli szénhidrátot ha nem is az ideális időben, de palacsintaként juttattam szervezetembe, azon a helyen, ahol tavaly ősszel Koffein Kapitány talán legemlékezetesebb eljövetele történt.
A Deákon már jól beazonosítható volt, hogy nem leszek egyedül, vagy 30 futótárssal együtt szálltunk fel a földalattira, és mentünk el a Széchenyi Fürdőig, ahol a versenyközpont volt. Itt gyakorlatilag majálishangulat fogadott, sátrak mindenfelé, versenyközpont, szponzori sátrak, édességes standok és sok-sok ember, néhányan már melegítettek befelé, bár nem értettem miért jó ez, másfél órával a rajt előtt. Körbejártam a helyet, hogy eligazodjak, meg hátha találok ismerőst, de nem jött szembe senki, így a férfi öltözőnél lévő sörsátor padjainál letelepedtem elfogyasztani a folyadék- és banánutánpótlást. Ücsörgés közben hasznossá tettem magam, feltettem az időmérő chipet a cipőmre, illetve felbiztostűztem a rajtszámot a vadiúj koffein-molekulás pólómra. Meg figyeltem, hogy készülnek a rutinosabbak, naptejjel, vazelinnel, mindenféle gyanús löttyökkel, meg spéci futócuccokkal. Kezdtem rájönni, hogy itt jóval több a profi, meg a dolgot komolyan vevő amatőr, mint a Hortobágyon. Mondjuk az is kiderült, hogy rutintalan is több volt, de erről később.
Kilenckor bementem átöltözni, itt beszélgetésbe bonyolódtam klasszikus öreg futókkal, akik arról értekeztek, hogy a mai időnél nem nagyon van szemetebb dolog (a hőségriadóról már szóltam az előző bejegyzésben, ez be is igazolódott), meg hogy a Nyugati téren szar lesz a felüljáró, de annyira persze nem mint egy maratonon, amikor 36 km-nél szokott előjönni… Én meg csak hümmögtem, majd leadtam minden cuccot, kivéve a zacskóba betett fekete maszkot és palástot. A Vajdahunyad vár körül egész lélekemelő bemelegíteni. Nyújtottam rendesen, majd lekocogtam egy nagyjából másfélezres szakaszt, szépen az árnyékban. Ennyit elégnek is gondoltam bemelegítésnek. Ekkor még mindig kétségek gyötörtek, hogy a palástot mindenképpen fel kell-e vennem ebben az időben. Végül aztán úgy döntöttem, Koffein Kapitány nem hátrál meg.
Sőt, sikerült egy látványos entreé-t összehozni. Negyed órával a rajt előtt kiderül ugyanis, hogy kevés a mobilvécé az igényekhez képest, ezért jelentősebb sorbanálló tömeg alakult ki, akik a rajt előtt érthető módon még szerettek volna segíteni magukon. Szépen kivártam a sorom, bementem a szatyrommal, felvettem a maszkot meg a palástot, kirobbantam a Toi-Toi-ból, majd szuperhős pózban (egyik kéz csípőnél finoman tartja a palástot, másik az égnek lökve, Travolta-módra) elüvöltöttem magam, hogy „TÁTÁTÁ-TÁ-TÁTÁÁÁÁÁÁ” és a megrökönyödött arcokat meg sem várva méltóságteljesen elügettem a rajt felé…
Beálltam a nekem megfelelő rajtzónába (1:50-2 óra), majd újdonsült barátaimmal próbáltuk elütni az időt, míg végre elindulunk. A nekem megfelelő rajtzóna persze roppant optimista volt, de hát kell némi optimizmus, illetve K2 alapjában véve optimista… Elvileg Kovács Ágnes adta meg a rajtjelet, ebből mi kábé 800 méterrel hátrébb semmit nem hallottunk. Ácsorogtunk egy darabig, majd botorkáltunk jó sokat, míg végre átjutottunk a rajtkapun, majdnem nyolc perccel a lövés után… (Koffein Kapitány feltűnik ezen a videón 2:24-nél)
…és végre nekilendültünk. Teljesen rendben ment minden, bár a muzsikát a kelleténél jóval hamarabb indítottam el, valószínűleg már akkor sejtettem, hogy időmérés szempontjából most nem lesz semmi szükségem rá. Az Andrássy úton aztán kellemes árnyékos környezetben kocogtunk, lelkesen, voltak drukkerek is bőven. Elértük az Erzsébet teret, itt beszűkült az út és kezdett rossz lenni a dolog. Egyrészt teljesen váratlanul szúrást éreztem az oldalamban, másrészt előjött az, ami már Hortobágyon is. Kerülgetni kellett az embereket, tényleg nem értem miért jó, ha valaki nagyon nem oda áll, ahová tervezi magát. Mint utóbb kiderült, az első felében a távnak tudtam tartani a tervezett időt, szóval nem én futottam el az elejét nagyon. Vagyis elfutottam, de más miatt. Egyszóval nagyon rossz és nagyon fárasztó egyfolytában kerülgetni az embereket, járdára fel-le, mindig kiesni a saját ritmusból, már az elején. Ez kábé a hatodik ezresig tartott, ami nagyon vad szerintem. Közben míg rá nem fordultunk a rakpartra, meg kellett küzdenem az mp3 lejátszómmal is, amit ezúttal nem sikerült jól rögzítenem, futás közben meg elég macerás újrakonfigurálni mindent, közben véletlenül gombokat megnyomni, ezáltal felvételt készíteni a futás hangjairól, satöbbi. Mindegy, megoldottam a helyzetet kb. 800 méter alatt, de itt már biztos volt, hogy viszonyítási alapként végképp használhatatlan a zene előrehaladása.
Aztán kiértünk a rakpartra, ahol először vágott fejbe mindenkit az, amit hőségnek hívhatunk. Valahol 7 km környékén aztán pánikba estem. Kezdett elmúlni a szúrás az oldalamból, viszont ezzel egyidőben kezdtem cefetül érezni magam és amire egyáltalán nem készültem fel, fejben megkérdőjelezni, hogy én ezt most le tudom futni. Nagyon rossz volt, szerencsére a Margit-híd után épp jött az első banános-szőlőcukros frissítőhely, az ott vételezett isoital meg három szem szőlőcukor meglepően rendbehozott, sőt, az egész futás legjobb része jött. Még bírtam elég jól, elkezdtem biztatni a körülöttem haladókat, főleg a hatezer feletti rajtszámú külföldiekkel trécseltem (hollandok, finnek, egy szerb-macedón páros), közülük sokan még közös fényképeket is csináltak, jó volt a hangulat. Közben áthaladtunk a féltávot jelző kapun is. Utólag kiderült, itt még elfogadható volt az időm is, 57:21, ami nagyjából a kétórás iramnak felel meg pont. Az Árpád-hídra felfelé poroszkálókat (mivel sokan belegyalogoltak az emelkedőbe) még lelkesen biztattam, elvégre addig bírniuk kell, amíg K2 bele nem fullad a saját palástjába, majd a hídon egy lányt inzultáltam, aki két talpbetétet hozott a kezében, mondván hogy nem rendeltetésszerűen használja őket. Közölte, hogy azért hozta, hogy tudjon ő is tapsolni (!). Meghajoltam a praktikum súlya alatt, majd szuperhős üvöltéssel lerohantam a szigetre vezető lejtőn.
És mikor leértem, egyszerűen meghaltam. Amikor elértem a 12-es táblához, ahol egy géphang azt mondta, már csak kilenc van hátra, majdnem sírva fakadtam. Egyik pillanatról a másikra elfogyott minden energiám, visszalassultam a minimál tempóra. A Palatinus utáni frissítő némileg helyrerakott, de csak minimálisan. Itt már tudtam, hogy nem lesz több mókázás, csak fogösszeszorítás és szenvedés, főleg hogy a sziget volt kábé az utolsó árnyékos hely a pályán… Felfutottam az emelkedőn a Margit-hídra, majd egy nagy levegőt véve túlélő-tempóra kapcsoltam (ez valahol a záróbusz-gyorsaság lehetett), és fájdalmasan konstatáltam, hogy eddig én előzgettem főleg, mostantól meg gyakorlatilag mindenki elment mellettem, aki nem gyalogolt éppen, beleértve a végtag nélküli bénákat is, akik az ajkukkal húzták magukat előre.
Mondjuk a Jászai Mari tértől újra a Parlament felé menve láttam, hogy sokan másoknak is vannak problémáik, egyre többen gyalogoltak, meg a szédelgők is szaporodtak, ahogy egyre melegebb lett, hiszen lassan fél tizenkettőre járt az idő. A Nyugati felé kavarogva azért még itt-ott volt árnyék, meg frissítő pont, valahol itt készült a Zoom.hu felvétele az ekkor már nem lelkes, sőt, szemmozgását is koordinálni képtelen szuperhősünkről:
És következett a felüljáró. Amire gép módjára sikerült felkocognom. Elhatároztam, hogy bármi lesz, megállni, belegyalogolni nem fogok. Beálltam egy olyan tempóra, amit végig kell bírjak, akármilyen meleg lesz, ezt hoznom kell. A felüljáró tetején maga Monspart Sarolta űzte-hajtotta a mezőnyt, nagyon jól tudta, hogy ez a legkritikusabb pont. Szerencsétlen, mikor meglátott, rendesen hátrahőkölt, majd közölte, hogy meg fogok sülni a maszkban meg a palástban. Erre én a futásom utolsó derűs hanghordozással elkövetett mondatára ragadtattam magam: „Uuugyaaan máááár!”. És délcegen megindultam lefelé. Délcegen, persze. A lejtő aljában elment mellettem egy srác, akit vagy hatezerrel azelőtt megelőztem, mondta, hogy “Hajrá, Koffein Kapitány!”, én meg megköszöntem, majd közöltem, hogy elfogytam, mert a frissítésnél nem adnak kávét… Kicsivel odébb találkoztam az első teljesen kikészült emberrel, aki szétcsapott kezekkel feküdt a járdán, felette mentőorvos, karjában infúzió. Nagyjából ez a kép a hátralévő ötezren még vagy ötször megismétlődött. Nagyon megszórta a mezőnyt a hőség, azt hiszem, nekem szerencsém volt, hogy az utolsó pillanatban rájöttem, mikor kell visszavenni és mennyit bírok. Egyrészt persze szerencsém volt, másrészt viszont nem értem, hogy mások miért nem jöttek rá erre. Elfutottam az elejét, de nem annyira azért, illetve csak a tervezett tempóban indultam, ami túlzás volt, de sok volt az árnyék, nem éreztem annyira megterhelőnek. Meg a szuperhősök optimisták. Viszont túl sokan lettek ahhoz rosszul, hogy a hőségre lehessen fogni, sokan hibáztak szerintem a tempóval vagy a frissítéssel is. Mindenesetre rossz volt nézni, meg aki nagyjából bírta, az se örömből futott a végén.
Az utolsó pár ezren teljesen üres aggyal haladtam előre (néhol van új aszfalt a Nyugati mögött, ez kábé térdig perzselte a futót), ugyanabban a tempóban. A végén nagyon demoralizáló volt, hogy visszaértünk a Hősök terére, de még egy kétezres hurkot meg kellett tenni – bár legalább többé-kevésbé árnyékban. Még a 20 km-es fordítónál is voltak olyanok, akik nem bírtak tovább jönni… A célegyenesbe fordulás előtt épp egy rockabilly-zenekar játszott, utolsó erőtartalékaimmal némi közönségsikert arattam, mikor Angus Young kacsázással mentem el előttük, bár majdnem elzuhantam közben. Aztán át a hídon, rá célegyenesre és a legeslegutolsó ATP-molekulák felhasználásával jobbkéz kitart előre és 80 méteres szuperhős-hajrá a célba, beérkezéskor a szpíker kijavítása, aki Zorro Kapitánynak nevezett, de mikor meghallotta a számból elhangzó Koffein üvöltést, gyorsan javított.
Egyébként egyetlen szívfájdalmam, hogy túl sokan néztek Zorrónak vagy Batmannek a nap folyamán. Nem értem, miért. Zorró java részt lovon járt, de ha ettől az apróságtól eltekintünk volt kalapja és kardja. K2-nek nincs. Batmannel ellentétben K2-nek nincsenek hegyes fülei és érdekes módon a mellkasán sem egy denevér-logó, hanem egy koffein-molekula (1,3,7-trimetil xantin) virított. Mindezen mikrojelek mellett a maszkomra szép fehér betűkkel volt ráírva, hogy kivel is áll szemben a bámészkodó. Sebaj. A befutás után egyből a nyakamba akasztották az emlék-medált, csak szerencsétlen lány alig találta el a nyakam, úgy dülöngéltem.
Felvettem a befutócsomagot, majd lerogytam a Kós Károly sétány egyik szegélyére. Itt vagy fél órát diskuráltunk egy vegyész sráccal, miközben egy ültő helyünkben megittuk a másfél literes vizet a csomagból. Kiderült, hogy ő is hasonló tervekkel készült, ő is kikészült és szintén hasonló idővel ért célba (és felismerte a koffeint). Némileg megnyugtatott, hogy nem én bénáztam el nagyon valamit, hanem tényleg embert próbáló volt a táv. Az időmet ekkor 2:11-re becsültem, ami egyrészt elsőre jó, a körülményeket tekintve pláne, másrészt az emberben mindig az bujkál, hogy hogy lehetett volna jobb. Sehogy. Vagy mentővel. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, leadtuk a chipet, majd elindultam zuhanyozni a konténerbe. Miután visszavedlettem hétköznapi emberré, ismét felkerestem a versenyközpontot, ahol egyrészt már ki volt függesztve az eredményem, másrészt lehetett a medálba nevet és időt gravíroztatni. Az eredményem végül 2 óra 11 perc és három másodperc lett. A férfimezőny 3645 célbaérkezője közül ezzel a 2522. helyet csíptem el, én ezzel roppant mód elégedett vagyok. Főleg mert túléltem. A medálra a KOFFEIN KAPITÁNY nevet karcoltattam, majd elindultam hazafelé.
Zuglóban még a vonatra várva a krimóban szerencsésen elkaptam a Belga Nagydíj végét, de a vonatom már aludtam. Itthon a vicc kedvéért megmértem magam, eléggé durva, hogy a verseny után kb. négy-öt liter folyadékot bevittem és így is majdnem négy kilóval voltam könnyebb, mint amennyi mostnában szoktam lenni…
Ennyi hát a történet. Úgy döntöttem, folytatom a blogot a maratonig, viszont így a futás miértjét firtató kérdésre is csak a legközelebbi alkalommal adok választ.
Futótársamnak annyit, ne sajnálja, hogy ezt most kihagyta…
21097 