A landolás után 3,5 órával már a focipályán serénykedtem, mivel előrelátó módon felkészültem arra az eshetőségre, ha nem késik a gép. Így mielőtt hazaindultam, a keddi testmozgást visszazökkenés jelleggel sikerült megejteni. A hét többi napján megpróbáltam az ötnapos hedonizmus után visszanyerni a formámat, ez nagyjából péntek tájára sikerült, addig egy szerdai óvatos hetes, majd egy csütörtöki óvatos kilences, végül pénteken egy vadabb kilences volt a táv, a pénteki már nagyjából jól is esett. Csakúgy, mint az eső itthon, a katalán nyárból ritka szar magyar nyári időbe értem haza, hidegrekordosba. Szerdán rendesen fáztam, mire visszaértem, volt vagy 12-14 fok. Taps. Igen, július vége van. Szóval az unalmasabb aszfaltutat róttam szombaton is, amikor a három hónap alatt először igazából fossá áztam. Jóféle nyári zápor, amikor elindultam, semmi nyoma, amikor visszafelé indultam, már csúnya volt, és úgy 1500 méterrel a kapunk előtt rázendített. Hát ez is megvolt, pazar élmény zivatarban futni. Vasárnap még a hetet lezárandó elkóboroltam egy olyan gátszakaszra, ahol eddig még nem voltam, tócsákat kerülgetve, nagyjából 15 km-t abszolválva. Ez visszarázódásom története. A múlt hét szolgált egy-két meghökkentő eredménnyel és járulékos veszteséggel, amire nem is gondoltam volna még áprilisban, bár ez kivételesen nem a kellemetlen meglepetés kategória. Gyanítom, ez senkit nem érdekel, szóval jöjjön egy kis diarió:
Hamisan csengene a billentyűzetemből, ha ide most azt írnám, hogy Giróna reptere nem ronda. Szerencsére nem kell ilyet írnom, még annak fényében sem, hogy öt nap után kiderült az is, az indulási oldalon van egy kis kiülős terasz, ami reggel hatkor remek panorámát nyújt a napfelkeltére. Mivel nem nagyon volt konkrét programunk (ezúttal két harcostársammal ettük a konferenciaturisták keserű kenyerét), a Barcelonába egyből bebuszozás helyett a helyi városnézés mellett döntöttünk, ami a kényelmes tempó, meg a pakkok miatt jól el is húzódott, de mivel Giróna nem túl nagy város, a lényeget így is sikerült nagyjából megtekinteni. Meg megkóstolni helyi félbarna sört, a rossz időzítés miatt a beülésre kiszemelt helyen más kaja nem lévén különös hamburger-fantáziákat (valójában érdekes szendvicsek voltak inkább), illetve a vonat lekésése után még az orxata nevű egzotikus frissítőt is. Maga a város látható a képeken, pofás darab. Az is kiderült hamar, hogy más ritmusban és órarend szerint élnek ott az emberek.
Barcelonában elég céltudatosak voltunk, mert az idő előrehaladta miatt sietnünk kellett: mivel egy nappal korábban érkeztünk a „szükségesnél”, aznap estére foglaltunk szállást Monistrol de Montserrat-ban , ahová még ki kellett jutni. Eredeti szállásunkon megszabadultunk a felesleges cókmóktól, és nem túl sietősen, gyalog nekiindultunk a négy metrómegállónyi távnak az állomásig. Ennek eredménye az lett, hogy lekéstünk a kiszemelt elővárosi járatot, bár a Placa de Catalunyán aki elsőre jól tájékozódik délután ötkor, annak megveregetem a vállát. A dramaturgiailag kellemetlen pillanat akkor jött el, amikor a jegyirodában közölték, hogy ma több vonat már nem megy oda, ahol nekünk szállásunk van. Itt elkezdtünk feszengeni egy pöttyet, de aztán kiderült, hogy ahol lepakoltunk és elindultunk (Placa Espana), onnan mégis megy közlekedési eszköz. Kicsit morcosan és egyre álmosabban visszametróztunk, aztán kizötykölődtünk úticélunkhoz, ami még a szürkület ellenére is megérte a strapát, pedig még csak a hegy lábáig értünk. A Hostal Restaurant Guillemues is jó hely, sikerült ellátnunk magunkat helyi (nagyon jó!) vörösborral és étellel. Az ottaniaknak radikálisan más elképzeléseik vannak a pörkölt fűszerezéséről, ennyit azért nem árt leszögezni.
A másnapi program az apátság és környéknek megnézése volt. Mókás, hogy a hegyi tömegközlekedés gyakorlatilag valamennyi formája elérhető itt (fogaskerekű, drótkötélpálya, sikló), legnagyobb sajnálatomra a középsőt kihagytuk. Egyébként fantasztikusak a sziklák és az apátság is, de ez szintén látszik a képeken. Találkoztunk magyar zarándokcsoporttal is, aminek vezetője felhőtlen perceket szerzett nekünk azzal, amikor közölte a többiekkel, hogy „Most megtekintjük a helyi kispiacot”, aztán átballagtak az út túloldalán lévő, mézet meg sajtot áruló négy-hat sátorból álló sorhoz. Valami ösztönszerű időbeosztással sikerült a fenti két ösvényt pont bejárni (ebből a hosszabb a csúcsról visszavezet az apátságba, az onnan a hegytetőre járó sikló alternatív útvonala), majd a lefelé menő fogaskerekű vezetőjének az indulás előtti utolsó pillanatban veszett integetéssel jelezni, hogy mi még felszállnánk, ha várna 10 másodpercet…
A rohanásnak egy oka volt, hat előtt regisztrálnunk kellett a konferencia helyszínén, ismét Barcelonában. Ezt negyed órával a zárás előtt meg is tettük. Este még a magyar kontingens egy újabb tagjával kibővülve ténferegtünk kicsit a Barri Gótic-ban, meg a beach és a kikötők környékén (Barceloneta). Visszafelé vettünk még némi bort, aminek később az utazás egyik szállóigéjét köszönhettük. Dugóhúzónk nem lévén a szállásunk melletti bárt szemelte ki pozitív világszemléletéről messze földön híres kollégánk arra, hogy kisegítsenek minket, ráutaló magatartása pedig abban nyilvánult meg, hogy a két kidobó mellett határozottan ellépve, egy üveg borral a kezében igyekezett befelé az egyébként fullon lévő helyre. A nagyobbik kopasz ember keze lendülésekor komolyabb tömegverekedést kezdtünk vizionálni, de a muki nem volt harcias, csak megkérdezte B.-t, hogy ezt most mégis hogy, aki tisztelettudóan elmagyarázta, hogy mindössze meg akarta kérni a bentlévőket az üveg kibontására. Erre jött az adekvát válasz: „You ask me first!”. És persze kibontották nekünk az üveget. Valami mégis van ebben a pozitív hozzáállás dologban.
21097 