Agyam egy hátsó traktusában, a lost and found pultnál a némileg elveszett motiváció után érdeklődve kiderült, hogy valami jótét lélek megtalált valamennyit és leadta a nevemre. Nem ugyanaz a tónusa, kicsit sárgább, kopottabb, de az enyém.
Pénteken újult erővel a normalitásba vágva egy 11 km-es távot reszkíroztam meg, emberbarát ütemet tartva, szememmel lelkesen a távoli ezrekbe meredve. Jó volt, de továbbra is aggódom a bal lábam combhajlító izomrostjainak egészségéért. Egyszerűen nem múlik belőle a rossz érzés, bár ha bemelegítek, nem szörnyű. Csak futás után. Meg ha nevetek. Ebből a megfontolásból a szombatot kihagytam testmozgásilag, meg azért is, mert addig a hét minden napján aktív voltam és a túledzettség is ellensége a futónak, bizonyám. A pihentetésnek hála másnap alig bírtam megmozdítani a sérült testrészt. Azt hiszem, maradok a túledzettségnél…
Vasárnap egész nap „bemelegítés” gyanánt hősies és tökéletesen kilátástalan harcot folytattam kertünk esztétikai értékének helyreállítását illetően, a létező összes eszközt (fűnyíró, kapa, gereblye, sövénynevelő-olló stb.) csatasorba állítva. Lett volna csepp eszem, ezek után nem vágok bele a vasárnapi szokásosba, de igényeltem, meg rég láttam a kajakpályát. Igen, megint 15 km felett. Maga a táv jó volt (persze óvatos tempóban és fura hangulatban, a közeledő hidegfront felhői alatt, de még nyomott levegőben), csak ilyen ocsmányul még nem voltam futás után, mint tegnap este. Teljesen kikészültem, hányinger, szédülés. Tanácsom mindenkinek, hogy csak óvatosan, bármennyire igényli az ember. Egy átdolgozott nap után inkább üljünk ki a Tisza-partra, ha már egyedül akarunk lenni az agyunkkal.
A végére a rossz (vagy jó) hír: csütörtöktől jövő keddig Barcelonában leszek, mindenféle testedzéstől távol, hacsak a maratoni workshopolást és városnézést nem tekintjük annak. Nem tudom, ha lesz időm lehet írok ide egy-két bejegyzést Never been to-jelleggel, utólagos engedélyükkel. Meg lesznek képek is. Hasta luego!
21097 