Back to the basics, avagy újra közelítünk a normálishoz, amint megbizonyosodtunk arról, mi is a normális: a sok óra ellen, meg emberek közt futás elmúltával vissza kellett volna tehát zökkenni a jobb híján normálisnak nevezett kerékvágásba. A rest-daynek gondolt, de aztán egy örömteli módon púpozott pótkocsi árpa behordásával megerősített vasárnap után ez eddig sem fizikailag, sem lelkileg nem igazán sikerült. Persze, nem lehet mindig egy-a-millióhoz az esély…
Hétfőn a lehető legrövidebb kört (4500 körül) vállaltam be, azt is úgy, mintha pángalaktikus gégepukkasztót ittam volna, azaz nagyon-nagyon óvatosan. Nem volt vele különösebb gond, sőt, inkább az lett a probléma, hogy futottam volna még valamennyit. Idáig is eljutottam, érdekes tapasztalat, a jólesőnél kevesebbet futni, elővigyázatosságból (meg combhúzódás és általános levertség miatt). A keddi foci sem sikerült valami frenetikusra, ha páratlan számú ember jön össze, sose az igazi a játék, most meg valamiért a ráhangolódás sem ment, mindennek a tetejébe a szervezetem is rakoncátlankodni kezdett.
A hét közepének megünneplése gyanánt egy rendes körre indultam, amit egy óra alatt abszolváltam, jóleső tempóban. A tempó mellett azonban valami hiányzott, semmi más nem volt jó. Nem nagyon volt ilyen mostanában, de hiányzott valami, vagyis inkább ellenkezőleg, nem sikerült megszabadulnom dolgoktól, amiktől ilyenkor kellene („There is no time to think about how much I hurt; there is only time to run.” – bár ezt nem egészen erre mondták).
A „sikeres” hétkezdet után viszont reméltem, a csütörtök helyreránt, mivel sok-sok keverés és balsikerű szervezés után végre sikerült teniszeznem. Jó pár évvel ezelőtt az egyetemen sokat játszottam – egész addig, míg vállalkozók fel nem újították a pályát, ahol aztán az addig 450 forintos havibérlet után az „egyetemistáknak csak 850Ft/óra!” már nem volt annyira vonzó, hogy folytassam. Azóta nem játszottam, talán napra pontosan egy évvel ezelőttig, amikor is Londonban ütögettem vagy 20 percet.
Hát, mit mondjak, az első fél óra botrányosra sikerült. A maradék másfélben kezdett összeállni a mozgásom, de ez mindössze annyit jelentett, hogy nagyjából megfelelő távolságról ütöttem a labdát, meg a kínosan precíznek gondolt tenyeresek és fonákok bő harmada oda ment, ahova akartam. Sajnos a remélt sebesség kb. felével, az erősebb ütések finoman szólva se lettek pontosak. Mindegy, (újra)kezdésnek nem volt annyira rossz (nem a fenét nem).
Ennyi a hét eddig nem túl lelkesítő története. Megpróbálom összekapni magam, mert ebből így nem lesz félmaraton.
21097 