how i chase dreams that don’t exist

…avagy V. Délibáb Futás, Hortobágy. Tulajdonképpen már az hülyeség, hogy egy valamivel hosszabb, mint egyórás futás gyakorlatilag napi program. Márpedig a szombat kaputól kapuig bő 14 óra elfoglaltságot jelentett, persze ebben a tiszta hat óra vonatozás vitte a prímet, pedig tényleg nincs messze innen a Hortobágy. Felkészültem az útra, szerencsétlen Hogfather-t előbb-utóbb be fogom fejezni, bár már több km van benne, mint egy közepesen használt autóban.

Szóval fél nyolckor nekivágtam, lesz, ami lesz jelleggel. Lelkiismeretesen bekészíttetem mindent, amiről meg voltam győződve, hogy kellhet, de mivel ez nem modellezőszakkör, azért ez nem volt túl sok dolog. Ez is jó a futásban, ugye. Az utazás – ahogy mondani szokás – eseménytelenül telt. Tiszafüreden volt egy órám az átszállásra, ez azért jó, mert ha nem is rendeztem nagy városnézést, a település „Váci utcáját” meg tudtam tekinteni, illetve találtam egy helyett, ahol a legideálisabb időben, azaz a verseny előtt 3-4 órával  ehettem valamit. Mivel ilyenkor ajánlott a szénhidrát, nekiláttam palacsintázni. Még aztán a boltban vettem banánt és izotóniás italt, ami kielégíti a „nátriumos” kitételt – ezt támasztják az ilyenkor elfogyasztandó ital elé követelményként a szakemberek. Ebből már látszik, mennyire céltudatosan készültem a versenyre (a doboz Szofi csak valami félreértés lehetett).

Kicsivel fél 12 után kászálódtam le a vonatról, vagy huszönötödmagammal, így csak a tömeget kellett követnem a versenyközpontig, bár eltévedni se nagyon lehet, egyenes út vezet a Kilenclyukú hídig az állomástól. Ott már zajlott az élet, mindenféle ad hoc sátrak, de az egyébként valószínűleg mindig ott lévő, turistákra vadászó kirakodóvásárosok is. A közelben van egy kemping, ott voltak az öltözők, meg a ruhatár, egész jól ki volt találva a helykihasználás. Végigmentem a szokásos procedúrán, egy ezres letétért megkaptam a cipőfűzőre erősítendő időmérő chip-et, meg a rajtszámom (valóban 1112, kék színnel, a 12 km-es futóknak ez a szín járt; ezer alatt a félmaratonistáknak, kétezer felett a hatosoknak osztottak számot), illetve egy ajándék pólót, meg a főszponzortól egy szerencsesütit, amiben ordenáré módon a papíron a „viszlát!” felirat volt, de az legalább több nyelven.

Kicsit ücsörögtem még a híddal szemben, elfogyasztva a szükségesnek gondolt italmennyiséget, majd elmentem átöltözni. Előző este igen okosan választottam pólót. A várt időjárás miatt fehér és vékony cuccot kerestem és kezembe akadt egy ősrégi Garfield pólóm, nem is volt kérdés, hogy ezt fogom viselni. Mondjuk a rajtszám miatt jóformán csak a macska neve látszódott, de sebaj, az is elég. Volt még egy kisebb problémám, a kedvenc, és versenyzésre leginkább alkalmas nadrágomnak nincs zsebe, így az mp3-lejásztót egy elegánsnak gondolt megoldással a nadrág madzagjához celluxoztam, mivel nem akartam a kezemben vinni.  Így tehát már majdnem készen álltam, leadtam a pakkom a megőrzőbe, aztán az „asszimilálódni kell”-elv jegyében elmentem bemelegíteni a sebtében valószínűleg erre a célra lekaszált közeli focipályára. Nem tartom akkora ötletnek, hogy 12 km előtt még minimum egyet kocogjon az ember, de elvégeztem becsülettel, meg nyújtottam is, mert az fontos.

A közben lezajlott csikósbemutatót, meg a közös bemelegítést kihagytam, annyira nem voltam konformista. Közben többször elhangzott, hogy a rajthoz becsült teljesítmény alapján álljon oda mindenki, előre azok akik 3:30 körüli km-eket futnak (velük kapcsolatban kizárólag nyomdafestéket nem tűrő gondolatok jutottak eszembe). A leghátsó kategória az 5 perc felettiek, majd a túrázók (a hat km-t lehetett sétálni is, családi program gyanánt). Mivel említettem már, hogy milyen teljesítményre vagyok képes, és mit vártam magamtól, beálltam leghátra (összesen majdnem 1500 rajtoltak el…). Előtte még az ingyenes naptej standon minden kilógó felületemet lekezeltem, mert nem említettem, hogy az egész nap felhős ég a verseny előtt 10 perccel kitisztult és elkezdett igazi júliusi idő lenni (és tartott egészen célbaérkezésem után 5 percig). Ügyes.

Mielőtt elindulnék, vessünk egy pillantást az útvonalra, ami a hídon át a Nemzeti Parkban kanyargott főleg, javarészt máskor érintetlen területeken (ki lehet találni a 21 km útvonalát is…):

A hátra beállás annyiból volt rossz ötlet, hogy a rajtlövés után mintegy két perccel jutottam át a rajtvonalon, szerencsére a chip ugye méri a nettó időt. A másik kínos dolog ezzel az volt, hogy az első kétezren, amikor borzasztóan sűrűn voltunk, nem győztem előzgetni az óvatosan induló félmaratonistákat, az egyszerűen lassabbakat, meg a túrázó hatos családokat. Persze ez legyen a legnagyobb problémám. Az egyszerűen lassabbakra visszatérve, ez természetesen nem az én érdemem, hanem azé, hogy egy ilyen tömegsportrendezvény nagyon családias, egy családban pedig ugye vannak mindenféle emberek, köztük olyan öregek, akiknek a korában már évek óta a föld alatt leszek, valamint lelkes kissrácok és lányok, akik még szerencsére nem olyan cinikus faszok, mint én.

Lassan kifutottunk az aszfaltról, bele a pusztába, közben elkanyarodott a legrövidebb útvonal, én meg azon gondolkoztam, hogy miért fáj annyira már háromezer előtt a meghúzódottnak diagnosztizált lábam? Mikor négyhez közeledve a másik combom is ugyanott elkezdett hasogatni, megijedtem, de további ötszáz után mintegy varázsütésre elmúltak ezek a dolgok, és a fülembe duruzsoló zene alapján az időm is teljesen rendben volt magamhoz képest. Aztán búcsút vettünk a félmaratonistáktól is féltáv előtt nem sokkal, az első frissítő-állomásnál, ahol borzasztó nagy tumultus volt. Ez a frissítés egy nagy humbug. Tudom én, hogy kell, csak kiesel a tempóból, meg a tíz perce a napra készített poharakban lévő nedűk frissítő-értéke nem az igazi.

Az igazi élmény a következő háromezer volt, a pusztán, nagyjából azonos tempóban futó társak, szürkemarhák, gémeskutak közt. Mondjuk mikor egy-egy marhacsapást kellett keresztezni, igen erősen kigyulladt a bokasérülés-veszélyre figyelmeztető lámpa, a 15-20 centis mély nyomok finoman szólva is akadályverseny-jellegűek voltak.

A hosszútávfutó mellesleg tényleg magányos. Hibába vannak sokan körülötte, mindenki magára figyel (persze mindenki segítőkész, ha gond van) és a saját tempójában fut – és igazából nincs két egyforma. Ez a Hortobágyon aztán még hangsúlyosabb. Azt hiszem, a kilencedik ezerért megérte az eddigi egész felkészülés. És volt hónapok óta öt-hat percem, amikor tényleg jól éreztem magam. Aztán elkezdtem fáradni, meg visszakanyarodtunk a falu felé. A fáradás mondjuk azt jelentette, hogy kezdtem kevésbé jól érezni magam, de a tempót tudtam tartani. Itt már a zenéből saccolva több perccel a tervezett idő előtt jártam, ez adott némi pluszmotivációt.

Az utolsó kétezer maga volt a halál. Sikerült elég jól beosztani az erőm, de hogy a velünk rajtoló túrázó családokkal népesült be az út, az nem volt olyan jó, még ha biztatták is a futókat rendesen. Így legalább lett erőm kikerülni őket… Illetve a szervezők a végére betettek egy „átmentek a nyílt sínen, kicsit később lementek a hosszú lépcsőn” című részt, ami az igazat megvallva egyenesen szar volt.

Végül egy emberes, 150 méteres hajrát is kivágtam, de a célban a „middle-finger-response”-t nem mertem megkockáztatni, a BSI-sek még kitiltanak a félmaratonról. Így kedvenc macskámnak reklámot csinálva sprinteltem át a célvonalon, teljesen ostoba módon a futóórára rá se nézve.

Felvettem a befutócsomagot, amiben kitörő örömmel fedeztem fel két csoki mellett egy sört is, amit kicsit odébb, a fűbe rogyó szakaszon ki is bontottam (mondjuk jóval hidegebb volt, mint a kapott ásványvíz). Körülnézve rájöttem, hogy a sportos életmódról még van mit tanulnom, ha akarok egyáltalán… Azért nyújtottam is kicsit, a biztonság kedvéért.

Vagy negyedórát hallgattam, ahogy a szpíker fogadja a befutókat, de miután elkezdett az agyamra menni, meg összeszedtem magam, elmentem zuhanyozni és átöltözni a kempingbe (közben az is kiderült, hogy a nyertes félmaratonista nem ért utol). Visszatérve megkóstoltam a napközben sokat emlegetett gulyást, ami nem volt egy nagy szám, ám miközben falatoztam, feltűntek az emberek, akik a kinyomtatott eredményeket ragasztgatták ki az érdeklődőknek. A lapon ujjamat végigfuttatva megrökönyödve bukkantam a nevem mellett az időmre, ami 1:07:47 lett, ezzel a kb. 148 fős férfimezőny 75. helyén végeztem. Ennél közepebb középmezőny nem lehetnék. Kis fejszámolással az is látható, hogy az 1:08-as 12 km egyenletesen tartott további kilenc esetén 1:59-es félmaratont eredményezne. Mivel gyakorlatilag meghaltam a végére, ez azt hiszem a tudomány nélküli fantasztikum területe.

Búcsúzul még körbementem a pásztormúzeumban, majd a közeledő vihar és a vele szemben küzdő napsütésnek köszönhetően majd egy órát a hónap legnagyobb szivárványa alatt utazva hazavonatoztam. Itt a vége, fuss el véle.