A vasárnapi hosszabb túra (kb. 11 km) útvonala majdnem megegyezett az egy héttel azelőttivel, mert még szinte mindenhol bokáig érő sár volt, a régi négyes meg azért csak betonút, ha a maga ősi módján is. Mondjuk kicsit rövidebb lett a táv, ami két dolognak köszönhető: az egyik a térdemből érkező mikrojelek, a másik a bőrig ázástól való félelem. Az előbbin még felülemelkedtem volna, de a hét legsötétebb égboltját maga előtt toló újabb vihar gyors közeledése miatt nem kockáztattam a teljes távot. Kíváncsiságból közben egy-két Ramones szám, illetve a szelvények segítségével megsaccoltam a tempóm, ami egész biztató, mert ha nem csak a középső 5-7 km-en tudnám tartani, akkor már lenne sanszom a szintidőre (bár sporttársam aktivitását figyelve egyelőre a valószínű az, hogy a záróbuszról távcsővel fogom figyelni a finisét).
Tanulva a múlt hétfői veteránkórház-élményből, hétfőn csak egy kicsi egyéb mozgást és sok-sok nyújtást végeztem. Ez utóbbiról már volt szó, hogy mennyire fontos, de csak megerősíteni tudom. A nyújtógyakorlatok tárháza egyébként kiapadhatatlan, néhány alapvetőt meg lehet itt tekinteni, ne spóroljunk az ismétlésekkel. Megéri.
Tegnap így felkészült izomzattal vetettem magam a szokásos fociba, ami megint közel két órás lett, viszont határozottan javul az erőnlétem, legutóbb a végén már kiegyenesedni sem tudtam a fáradtságtól, most az intenzitást nem csökkentve is „elegánsan” sikerült a pályát elhagyni, bár kábé olyan csatakosan, mint egy túlhajszolt ló.
Végezetül, ha már ezt a jelzőt használtam, itt egy kis olvasnivaló.
21097 