parallel sessions


Sosem futottam még félmaratont. Sőt, az igazat megvallva még sosem indultam szervezett keretek között futóversenyen. Ez mondjuk nem csoda, amikor 5-6 évvel és jó pár plusszkilóval ezelőtt elkezdtem az akkor kocogásnak is csak jóindulattal nevezhető testedzést, talán ha 110 méterre jutottam egy igen optimista tempójú kezdéssel, és máris döbbenetes mennyiségű oxigén-adósságot halmoztam fel magammal szemben. Az azóta eltelt években aztán a változó rendszerességű, de kitartó kocogás hatására azért javult az erőnlétem, a körméretem meg csökkent, és két-három éve tavasz táján mindig elgondolkozom, hogy fel kellene készülni egy komolyabb távra. Aztán persze eddig ebből nem lett semmi. Idén végül egy angol futóverseny (Tauton Marathon) látványa végképp meggyőzött, hogy előbb-utóbb legalább a féltávot teljesítenem kell. Ez persze még mindig nem lett volna elég, hiszen egyedül nem megy. De mivel egy kedves barátom szintén most kapott rá igazából a futásra, mire kétszer meggondoltuk volna, már be is neveztünk a szeptember hetedikén esedékes budapesti félmaratonra. Mivel manapság divat a grafománia, az elkövetkezendő nagyjából 105 napban – némileg motivációs célzattal is – lejegyzésre kerül felkészülésünk igaz története (vagy linkelünk majd jó nagyokat, ki tudja). A dolgot az teszi némileg távirati-skizofrénné, hogy edzőpartnerem néhány ezer km-re, ha a szélességi köröket félreértelmezzük, azt is mondhatjuk magaslati edzőtáborban készül, ellentétben velem, aki az Alföldön nyeli a port. De ennyi elég is kezdésnek, audiatur et altera pars…